Vélelmezem: bélből jósolni nem lehet nehezebb, mint megmondani ma, hogy mi lesz egy borból holnap. De ne érezzük kevesebbnek magunkat, ha képtelenek vagyunk a jövőbe látni (esetleg válasszunk más módszert: lehet jósolni például hamuból és a madarak röptéből is). Végül is nekünk, fogyasztóknak legfeljebb az a dolgunk, hogy megtaláljuk a bor adott állapotának szépségeit: most vesszük, most isszuk. Dr. Tóth Sándor, a Scheller Szőlőbirtok újrateremtője, azonban tud valamit, ami ennél sokkal több: olyan távlatokat lát, melyeket csak kevesen. Minimum egy Heisenbergbe ojtott Nostradamus az, aki a Scheller 2006-os, még tartályban érlelt boraiból arra fogad, hogy azok legalább olyanok lesznek, mint a most megvásárolható 2003-asaik.

Temeti a HVG online a magyar bort a sebtében összeállított válságjelentésében. A tényfeltárást nem viszi túlzásba: a válság hatására csökkent a minőségi bor iránti kereslet a gasztronómiában; jobban megéri behozni olcsó bort külföldről lédigben, mint felvásárolni szőlőt és azt feldolgozni (gyorsabban pörög a pénz, nagyobb a haszon); nem túltermelési, hanem finanszírozási válság van: a pincészetek jelentős része főleg hitelből fejlesztett, ezért minden eszközt megragad, hogy a hiteleket tudja törleszteni, például a szőlő felvásárlása és feldolgozása helyett olcsó bort importál; nem versenyképes a magyar bor, mert nem elég érdekes, és nem egyedi. A megszólalók javasolta megoldások legfeljebb újra felmelegítik a spanyolviaszt: kell sok állami támogatás; serkenteni kellene a termelői csoportok kialakítását, mert így a termelők nagyobb erővel tudnának hatni a kereskedőkre, és a beruházásaikat is ésszerűsíthetik; többet kellene költeni marketingre, mert ami egyelőre erre a célra fordítható, édeskevés. Szerintem sem ártana több állami támogatás, de azt gyanítom, önmagában a borágazat támogatása nem old meg semmit, a jövőre vonatkozó átfogó koncepcióról meg nem tudok. Valóban előnyösebb lenne a gazdáknak, ha a termelői csoportokat hoznának létre, de csak 20 éve bomlottak fel a tsz-ek. Elismerem azt is, hogy a marketingre akármennyit el lehet költeni, de a gazdák évente mintegy 2,8 milliárdot puttonyoznak be a közös kasszába, ennek 60 százalékát, azaz 1,6 milliárd forintot lehet marketingcélokra fordítani, és nekem úgy tűnik, ennek a pénznek az elköltése sem megy zökkenőmentesen.
A cikkből ugyanakkor megtudható néhány aktuális adat, amely árnyalja a nyilatkozók véleményét. Például hogy Magyarországon 100 ezer ha-on termelhetnénk szőlőt, ezzel szemben mindössze 69 ezer ha-nyi ültetvény van, és a terület folyamatosan csökken (miközben pédául Ausztriában folyamatosan nő). Évente 3,5 millió hl bort termelünk, ebből 750 ezer litert exportálunk, és mintegy 3 millió liter folyik le a torkunkon. Kapunk EU-s támogatást is, a HVG szerint fajlagosan magasabbat, mint például Ausztria vagy Portugália: ebben az évben 16,8 millió eurót, 2010-től évi 23 millió euró, 2012-től 2015-ig pedig 29 millió eurót lehet technológiai fejlesztésre és a fajtaszerkezet átalakítására fordítani.

Ahogy a minap írtam, felszámolom a kamrát. Második tétel: St. Andrea Napbor 2007. Amiről meg az jut eszembe, hogy hiába látjuk be, hogy egykori ítéletünk téves vagy igaztalan volt, az első benyomásunk ripsz-ropsz előítéletté terebélyesedik, olyankor a pohárból is kihajt, hogy aztán dús lombozatával elfedjen orrunk elől mindent, ami megkérdőjelezhetné korábbi véleményünk helyességét. Konkrétan: nem tudok szabadulni attól az első benyomásomtól, amit a Napborról néhány éve futólag szereztem, amikor először kínált meg vele valaki: kedvesen középszerűre, más megközelítésben populárisra hangolt (esetleg újvilági) bor, ohne izgalom, ohne kaland. Az még meglepőbb, hogy bár az összetétel évről évre módosul picit (az eredeti, 2002-es chardonnay–olaszrizling párosításból például 2005-ben chardonnay, hárslevelű, szürkebarát, olaszrizling, tramini lett; 2006-ban az olaszrizling helyét sauvignon blanc és pinot blanc veszi át, 2007-ben kiesik a tramini és a szürkebarát, és visszakerül az olaszrizling), mégsem emlékszem más borra: mintha minden évjáratban ugyanazt a bort ittam volna. Kétségtelen azonban, hogy sikeres, és valószínűleg nem érdemtelenül.
Illata gazdag és kiegyensúlyozott: olvasztott vaj, érett szőlő, alma, gyömbér, egres, virágok és némi vanília kevercse – a fás jelleg azonban sok mindent elfed. Savai lendületesek, az alkohol azonban erőteljesebb náluk, no meg a fa és a fa nyomul rendületlenül, ami az intenzív alkoholérzettel párosulva likőrős jellegűvé teszi a bort. Lecsengésében a kormos, algopyrines kesernyésség számomra zavaró. Persze elképzelhető, hogy más a kesernyésséget pikánsnak, a fát pedig szerethetőnek találja. Nekem ez így csak 4 pont. Már csak az a kérdés, hogy ebben a négyesben mennyi az előítélet.

Nem kerülgetném a forró kását, hogy mihamarabb tiszta vizet önthessek a nyílt lapok közé. Alábbiakban egy kóstolóról számolok be, melyről olvashattak eddig is sok helyütt sokat, hiszen kétségtelenül revelatív élmény volt sokaknak – nekem biztosan. Az AMUVA-n például már három posztott is szenteltek a témának: Rezeda észrevételei, vörös és fehér két felvonásban írt, külön a Cos d'Estournel-ről, és külön a Hétszőlő aszúkról, majd nemrég Hadik úr is közzé tette élményeit. Az előzményekről lehet olvasni bővebbet itt; sőt Albert gazda arra is vette a fáradtságot, hogy megkérdezze az egyik legilletékesebb személyt, Kovács Tibor birtokigazgatót – utána pedig megírta élményeit két felvonásban itt, majd itt.
Elöljáróban még annyit: fogalmam sincs, milyen szinergikus hatások érvényesülnek az egy tulajdonos kezében lévő, ám a világ különböző vidékein működő birtokok között. Konkrétan: reménykedem abban, hogy a Hétszőlő jövőbeni sorsára nincs befolyással az, hogy tulajdonosa bal parti vagy jobb parti birtokkal rendelkezik Bordeaux-ban. Én azonban örülök: ha csak évente egy ilyen kóstoló jutna osztályrészemül, bármelyik parttal kiegyeznék. Első körben tehát következzék a Cos d'Estournel kilenc éve.

„Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem,” hogy (majdnem) önszántamból (ön-kényből) felszámolom szerény borkészletemet. Gyűjteménynek nem nevezném, különösebb szervező elv nélkül kerültek egymásra a palackok. Nagynak és átfogónak sem mondanám; esetleges így is, úgy is. A felszámolásnak lesz lenyomata, mert azt gondolom, érdekes. Egyrészt szembesülhetek azzal, hogy hány élete van egy bornak, meg azzal is, hogy hány élete van a számnak. Feltárok, szembesítek és szembesülök – nagyzolhatnék. De voltaképpen csak iszom, mert kell, és még élvezem is.

A schwagerek nyolcvanas évekbeli nagy borászati feltámadása nem csak a szigorú minőségellenőrzésnek köszönhető. Sokat lendített rajtuk az is, hogy felfedezték maguknak a blaufränkischt, a zweigeltet és a grüner veltlinert: és egy újabb lendülettel bebizonyították, hogy azokból bizony szofisztikált italokat (is) lehet készíteni. No meg persze belefektettek némi pénzt, gondolom, hogy erről a világ tudomást szerezzen. (Csak zárójelben: számomra nem kétséges, hogy a befektetett pénz gasztronómiai háttér nélkül fabatkát sem ért volna.) Nem vedelem napi rendszerességgel az osztrákiai weinokat, de ha találkozom velük, szenzibilitásom fokozódik. Fischerék burgenlandi zöldveltelinijét például a Szent György-hegyi boraik érdekes ellenpróbájának gondoltam: hogyan csinálják Stötterában, az ottani 12 hektárjukon, van-e látszatja a több mint 70 év tapasztalatának, amióta a család borkészítéssel foglalkozik – ott.
Az biztos, hogy a 2008-as Grüner Veltliner Premium palackjának a látványa vonzó: egyszerű, de elegáns címke, jó minőségű csavarzár. A „Premium” kitétel valószínűleg nem több aprócska marketinges csúsztatásnál, mert az Alfred Fischer Weingut honlapján csak ezt az egy kategóriát találtam, fehérből és vörösből egyaránt. A bor illata nyitás után fülledt és zárt, de a fülledtség gyorsan eltűnik, és kibontakozhat az illat. Nincs nehéz dolga, nem túl bonyolult: virágos, őszíbarackos, gránátalmás csipetnyi kamillával. Szájban a savai lendületesek, nyomokban ásványosságot is érezni, a korty vége azonban nem kellemes, savanykás-citrompótlós. Mindezzel együtt azonban jó inni. Nem gazdag, nem tökéletes, nem prémium, de 4 pontot bármikor megér, mert tiszta, kellemes, jól iható.

Gyanús, ha egy rendezvény elkezd magvas gondolatokra hivatkozni: „A kultúra ott kezdődött, ahol az ember letelepedett és földet kezdett művelni. A kultúra akkor ér véget, amikor az ember elszakad a földtől.” – ez a magvat a VII. Etyeki Kezes-Lábos Fesztivál honlapjáról lestem le. De az egyéb programok ismeretében ez nem rettent el, és ne rettentsen el másokat sem. A már megszokott profi szervezéssel várják a tömeget: Budapestről a Kelenföldi Pályaudvarról indulnak Etyekre közvetlen buszjáratok, a fesztivál alkalmából sűrűbben (a részletes menetrendért kattintson). A fesztivál helyszíneit pedig folyamatosan cirkáló kis buszok kötik össze, melyekre mondhatni jelképes az egész napra és korlátlan utazásra szóló jegy: 6 éves korig ingyenes, 12 éves korig és nyugdíjasoknak 300, 12 éves kor felett 700 forint.

És hogy miért érdemes kibuszozni/kiautózni Etyekre? Mert lesz gyerekprogram rengeteg, lesznek koncertek, élvezetesek, és lesz bor, sokféle. Egyrészt ott lesz Etyek színe-java (őket most nem sorolnám, hiszen otthon vannak), másrészt lesznek vendégek, mégpedig nem is akárkik: Sopronból Horváth Ráspi József,, a Balaton mellől jönnek Laposáék (Bazalbor) Badacsonyból, a Villa Tolnay Csobáncról, a Tamás Pince Balatonfüred-Csopaki Borvidékről, és a Légli Géza vezényelte Kislaki Bormanufaktúra Szőlőskislakról.
Tokaj-Hegyalját is népes csapat képviseli: az AZ Nektár Pince, a Dorogi Testvérek, a Tokaj Pendits, a Tokaj Nobilis, Homonna Attila és Demeter Zoltán.
Szekszárdról érkezik Németh János és a félig etyeki Gradowski Birtok.
Egert az Orsolya Pince, a St. Andrea Szőlőbirtok és Bolyki János képviseli.
Somlót a Kreinbacher Birtok, a Mátrát Szecskő Tamás, Karner Gábor Kézműves Borászata, Németh Attila Gábor és Losonczi Bálint képviseli. Villányból érkezik Tiffán Ede és Zsolt, valamint Kiss Gábor. És hogy legeyn határon túli is, a drága jó Bott Frigyes is ott lesz Révkomáromból.
A borokhoz pedig lehet hallgatni például a Kolompos együttest, a Técsői bandát vagy Bognár Szilviát. Mindehhez az időjósok napsütést és elviselhető hőmennyiséget ígérnek.

Nyakashegy borai nem kavarnak viharokat, aki issza, szereti, aki nem issza, elismeri: jót s jól csinálnak Tökön. Malya Ernő és Pühra Beáta különösebb csinnadratta nélkül dolgoznak. (Még az a bizonyos 100 pontos 2008-as Budai Chardonnay sem vert különösebb viharokat.) Pénztárcakímélő bevásárlás tervezésekor az elsők között írom fel a listára boraikat. Persze mondhatjuk: ez unalmas. Sem nagyság, sem izgalom: a sauvignon blanc előírászerűen fajtajelleges és elegáns, az irsai zamatos és illatos, a Müller Thurgau tiszta és könnyed, a kadarka jól csúszik és izgalmasak a savai... és így tovább. Megvesszük őket és megisszuk, és elkönyveljük, hogy ismét jó üzletet csináltunk. Az persze más kérdés, hogy ez egyben csapda is: skatulyázunk, és könnyen elsiklunk afölött, ha valami igazán érdekes és izgalmas kerül ki a pincéből.
Legutóbb a 2007-es félszáraz rajnai rizlingjükkel, hivatalos nevén Budai Riesling 2007-tel csináltam jó üzletet. Aranyba hajló színű, olajos mozgású bor. Illatában a jellegzetes finom petrolosság és rengeteg virág egy kis mézzel körítve. Szerencsére a méz nem az édességben, hanem a selymes kortyban és a koncentrált virágokban érhető tetten. Kerek, telt, de lendületes savú, fűszeres; a sav és a maradékcukor harmóniában élnek együtt – olyannyira, hogy a kortyban először fel sem tűnik az érdesség. Talán az az egy vethető szemére, hogy nem elég hosszan kényezteti az ízlelőbimbókat, és az intenzívebb alkoholérzet miatt kicsit likőrös jellegű a lecsengése. Szerintem remek bor 1500 forint allati áron. Kerek 5 pont a jutalma az élményért cserébe.

A Fischer család egyike a nagy burgenlandi betelepülőknek, akiket annak idején futólag említettem Achsék kéthelyi sátorverése kapcsán. Szent György-hegyen ekézik is őket elegen – például azért, mert a hegy szoknyájára telepítettek mintegy 70 hektár szőlőt, amit ráadásul csak a magyar bortörvény előírásai miatt dolgoznak fel helyben.

Szegény ember akcióból főz, leértékeltet iszik. Ezért aztán engem is megszédített a borfesztivál előtti nagy akciózási hullám, amit megírtak itt is meg ott is, és lecsaptam Weninger papa 2007-es horitschoni blaufränkischára. Id. Franzot, ahogy az ifjabbat sem kell bemutatni, de annyit idézzünk fel, hogy nem kis részben neki köszönhető, hogy a soproni borászok felfedezték önnön lehetőségeiket, miáltal most már nem csak elvétve lehet iható borhoz jutni a leghűségesebb város környékén. Emellett Gere Attilával összehoztak egy kis villányi vállalkozást.
Az elmúlt években nagyot fordult a világ Horitschonban – és Balfon is. Állítólag a reverz ozmózis gépet becserélték Rousseau-kötetekre, és – bár talán nem teljesen függetlenül az Európai Unió és Ausztria támogatásokat osztó szellemétől –, meghirdették a „Vissza a természethez! Biotúra Horitschontól Balfig és vissza” című kulturális programot. Ma már biogazdaságot visz Franz és Franzi is.

A 2007-es blaufränkisch acélban erjedt, majd nagy fahordókban érlelődött. Jelen állapotában csupa ellentmondás: illatában az animalitás egy kisebbfajta ménest idéz, ám mellette ott a gyümölcskosár, benne sok cseresznye, kevéske áfonya, ráadásnak meg egy kis szilva. Ám akárhogy is erőlködik a gyümölcsmix karámot emelni, a cseresznyeszárak mögül újra és újra előtörnek az állatok. Szájban a lendületes savak soványka, ám érett cserzőanyagokkal párosulnak. Azt összkép vékony, pedig a bor glicerinesen tapad a pohár falára rendesen. A búcsúnál a gyümölcsös zamatokba zavaró, éretlen savanyúság vegyül. Ez így legfeljebb 4 pont, egy angyalhajszállal sem több.