Merlóztam egyet Tompa Imrénél jeles társaságban, vakon. Nem vagyok a vakság híve; egyszerűen szeretem tudni, mit iszom. Úgy vélem azonban, hogy jó időről időre kipróbálni magunkat ebben a versenyszámban, mert szerénységre nevel. Amikor azzal kérkedünk magunk előtt, hogy világosan látjuk, mi jó és mi rossz, a zsákba/zacskóba/alufóliába rejtett palackok gyorsan megmutatják a korlátainkat. Persze magának a szembekötősdinek is vannak korlátai: a sötétben ugyanis ösztönösen kapunk valami biztosnak tűnő pont után. Más közvetlen mérce híján például gyakran az első bor lesz a relatív nulla, amelyhez képest elhelyezzük a többi bort egy képzeletbeli n dimenziós térben. Könnyen belátható tehát, hogy ebben a rendszerben bármely bor értéke ettől a relatív nulla ponttól függ. Ezért is tartom különösen magvasnak a „világ tíz/száz/stb. legjobb bora/zeneműve/regénye/focistája/stb.” típusú mondatokat. És ebből következik az is, hogy a borhoz, a focihoz, a zenéhez és az irodalomhoz mindenki ért – és ehhez még csak franciának sem kell lenni.

Szubjektív, de masszív a benyomás: a magyar pinot noirok úgy vágnak át, ahogy a közmondásos exkrementum átkerül a palánk túlsó oldalára. Miközben teli tüdőből harsogják, hogy pinot noir, hol cabernet-ként, hol kadarkaként, hol shirazként álcázzák magukat, én meg kapkodom a fejemet. Jancis Robinson úgy fogalmaz, hogy a pinonoár az a fajta, amelyik megmutatja a termőhely jellegzetességeit, mintegy a terroir lakmuszpapírja; meg a borászok királyvíze – gondolom én –: a terroirral hadilábon álló honi fogyasztóknak ez a fajta lehet a borász ízlésének a mércéje.

Ez is egyik adósságom: megígértem, és most teljesítem: leírom benyomásaimat a Tokaj Hétszőlő 5 puttonyos aszújának kilenc évjáratáról. Azt nem tudom, hogy üzletileg sikeres-e a Hétszőlő. Azt gondolom, hogy egyrészt nem, bár ezzel valószínűleg nincs egyedül a különleges édesekre felesküdött borászatok között ebben a cukormentes ízlésterror gyötörte világban. (Az aszú valóban hízlal, hiszen van benne szénhidrát doszt... átlagban 14-15 deka is literenként.) Másrészt meg a Hétszőlő páratlan sikertörténet: olyan lehetőség, amely kevés adatott meg bárkinek is az elmúlt 20 évben Magyarországon. Mit Magyarországon?! A világban! Örüljünk, hogy a benne rejlő lehetőségeket nem csak mi látjuk, hanem például az a francia borászatban is érdekelt cég is, amely megvásárolta a Hétszőlő többségi tulajdonát.

Nemzeti hírügynökségünk közzétette, de a sajtó csak mérsékelt vehemenciával csapott le rá. Pedig ha a magyar borászat aktuális eseményeit nézzük, több okból is igencsak érdekes a hír: a Magyar Bor Akadémia új elnökséget választott. Valójában persze magasságos az Akadémia sem verte nagy dobra a változtatást. Saját weboldalán a legfrissebb híreket egy 2007. decemberi és egy 2008. márciusi hír képviseli. Pedig...

Amennyire hangsúlyos fajta a zöldveltelini (vagy zöld veltelini, merthogy van piros is) tőlünk pár száz kilométerrel nyugatabbra, annyira marginális nálunk (egy 15-20 éves felmérés szerint az akkori közel 140 ezer hektár szőlőterületünknek mindössze az 1,6 százalékán termelték, s gyanítom, az arányok nem nagyon változtak 60 ezer hektárra vetítve sem). Érdekes, hogy elsősorban az extrém borsportban utazók foglalkoznak vele, persze egyedi módon, és készítenek belőle ilyen-olyan különlegességeket. Legutóbb épp a Tóth Sándor jegyezte Scheller Szőlőbirtoktól kóstoltam izgalmas velteliniket, de szép emléket őrzök egy 2007-es Villa Tolnay hordómintáról és Miklóscsabi Punktumjáról is. A mainstream azonban nem kedveli a fajtát. Talán nem lát benne fantáziát? Vagy macerásnak tartja a termesztését? Nem úgy a Tűzkő Birtok (korábbi nevén: Bátaapáti Szőlőbirtok), amelynek három tulajdonosa közül kettő is olasz, és mindkettő híres: az Antinori és a Mazzei család Toszkánából. (Akit érdekel a történet részletesebben, kattintson erőset.)

A dalmát borászok nem viccelnek, amikor az árcédulát dizájnolják, így tapasztaltam régebben én is, és hasonló élményeiről számolt be nemrégiben Albert gazda is. A jó dalmát bor cefetül drága, mert 1. nehéz is megtermelni, 2. kevés is terem. Szóval fáj, fáj, de megértem: fizessen, akinek arra támadt gusztusa, hogy egzotikus dalmát fajtákkal kísérletezzen. Amit most megírok – a kamra felszámolása keretében –, ajándékba kaptam, ám ha jól emlékszem, 40 kuna körüli összeget, azaz majd' 1500 forintot kérnek érte Horvátországban. Mivel nagyjából ismerem a kínálatot, sokat nem vártam – s íme, nem is csalódtam.

Valami azt súgja: Mészáros Pálék (a képen a tulajdonos) nincsenek a fősodorban. Időnként felbukkan egy-egy írás a boraikról itt-itt, de lelkesedő szavakat ritkán hallok róluk – igaz, rosszakat meg szinte egyáltalán nem. Leggyakrabban a Pécsi Borozó értékeli a boraikat – többnyire átlagosnak. Mészárosék mintegy 40 hektáron gazdálkodnak, kínálatukban minden jellegzetes szekszárdi fajta ott van: kékfrankos, kadarka, bordói fajták, pinot noir. Tízegynéhány éve palackozzák a boraikat. Honlapjuk szűkszavú, de a lényeg kiderül belőle: modern feldolgozó, automatikusan vezérelhető acél erjesztő tartályok, hordós érlelés és így tovább. Sokfelé jelen vannak: vinotékák és hiperek polcain egyaránt találkozhatunk a boraikkal, és mivel jó áron kínálnak megbízható minőséget, vélelmezem, népszerűek is.

Ha valaki Légli Gézát szereti, rossz ember nem lehet – merthogy Légli Géza csupa szív, hihetetlen lelkesedés, egyénisége minden porcikájában megmutatkozik. Borai meg pont olyanok, mint ő: édes gyermekei, akiket szeret erényeiben és hibáiban, dédelgeti őket, vadhajtásaikat nyesegeti – apa a fiát saját képére és hasonlatosságára. Valahogy úgy vagyok vele, hogy gondolhatok bármit is Légli Géza borairól, rosszat sehogysem, legfeljebb nem annyira jót.
De most nem Légli Gézát akarnám dicsérni, hanem dehogynem: őt, csak éppen nem a boraiért, hanem hogy szervezett egy kis borünnepet, amihez hívott vendég borászt, Tamás Ervint, fellépőket, nevezetesen Nagy Pétert és Dobri Dánielt, sommelier-nek meg Szilágyi Pétert és Szittnyai Zalánt. Az étkekről a Kistücsök gondoskodik Csapody Balázzsal az élen.
Érdemes menni, akár célirányosan is. Légli Géza kiváló beszélgetőpartner és meleg szívű vendéglátó. Aki teheti rázzon kezet vele Szőlőskislakon a hétvégén. Ha meg valaki elfáradt a borozásban, körülnézhet a kislaki Töklámpás Fesztiválon.

---

Őszünnep a Kislaki Borkertben
2009. október 9-11.
Nyitvatartás: pénteken és szombaton 12-22-ig, vasárnap 12-17-ig
Jelentkezni e-mailben lehet

---

A címben nem ismétlem, aki olvas, amúgy is tudja: felszámolom a kamrát. Egy kevésbé ismert kis pincészet küvéjét markoltam le a kupac tetejéről. Negyedik tétel: Aegidius Castrum 2006. Az Aegidius Bormanufaktúra nevét Lóska Zoltán tulajdonos az Nagy-Eged névadójától, Szent Egyedtől (aki a képen épp egy szarvastehenet simogat) kölcsönözte: a hegyet még a 18. században is mons Sancti Aegidii formában emlegették az oklevelek. A borász nem műkedvelő, és nem ma kezdte a szakmát: a kertészeti egyetem elvégzése után az Egri Korona Borháznál irányította a borászati munkát, éppen a cég legjobb időszakában, az új évezred első éveiben, amikor még úgy látszott, történik is ott valami. Jelenleg az Egervin pincemestere, és jó ideig a cég muzeális borkészleteinek felmérésével foglalkozott: tudom, szar munka, de valakinek azt is csinálni kell. A főállás mellett van egy kis családi birtoka a Nagy-Egeden a Barackos dűlőben, egyelőre pár hektáron, de komoly tervekkel. Egyelőre kevesen ismerik a pincét, bár Lóska Zoltán igyekszik nagyon, 2006-es kékfrankos rozéját például Heves megye borának választották 2007-ben – ha jól emlékszem, joggal: a fahordós rozék legszebb hagyományait követte az a bor. Annak idején magával ragadónak találtam egyediségét: telt, krémes struktúrájú, de gyümölcsös és üde savú. El is pusztítottam belőle két kis kartonnal. Kellemes emlékeket őrzök az egri leánykájáról is. Castrum nevű, kékfrankosból és cabernet sauvignonból készített küvéje kevésbé izgalmas: tiszta illatában sok gyümölcs, főleg meggy és ribizli, kis ánizs, zöld fűszer, csipetnyi vegeta meg némi virág. Szájban karcsú, de jó savú, a csereket nem sikerült elkapni az áztatáskor, a cabernet sauvignon sem tudja testesebbé tenni. Mintha az alapanyag nem érett volna be tökéletesen, és az alkohol is kikandikál kicsit. A ribizli pikáns fanyarsága egy kis leveszöldséggel párosul. Sem robusztus, sem hosszú, de a markáns gyümölcsök miatt kedves. A kortyot végigkísérő cseresznyemagos kesernyésség és a leveszöldségek nélkül persze szebb lenne. Könnyed, kicsit faragatlan, de tisztes munka: 4 pont. Valószínűleg érdemes próbálkozni az újabb évjáratokkal, és ha szerencsénk van, baráti áron bevásárolhatjuk magunkat a jóba.

Számolok felfele rendületlenül: egy, megérett a meggy... pontosabban itt a málna – ahogy alább majd kiderül –, csak arra nem tudok hirtelenjében klasszikus versidézetet. Harmadik tétel: Fischer Syrah 2006. Dunántúli tájbor. Nyári beszerzés, és voltaképpen a címkének ez utóbbi kitétele volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet. Magyarország ugyanis még nem az a hely, ahol holmi vin de pay kategóriájú borokkal lehetne közönséget székhez szögezni. (Ha valakit érdekel a bor karrierje, kattintson, és olvassa el Palack kolléga posztját.) A tájborság felvállalását persze én úgy értelmeztem, hogy Fischerék bíznak a fajtában. Szent Görgy-hegyi pinójukról korábban már írtam: tisztes középszer – summáztam magamban akkor. (2008-as burgenlandi grüner veltlinerjük sem ragadt a fellegekbe.) Már-már kínosan érzem magamat, hogy ugyanezt kell írnom a syrah-jukkal kapcsolatban is. Skatulyáznék?

Kifejezetten ígéretes illat: a friss és tömény házi málnaszörp tökéletesen érett málnából egy kis ribizlivel és néhány csepp erigonnal megbolondítva (de szerencsére az erigon épp hogy feltűnik a háttérben) – de a málna édes, sőt! Töményen édes! Ha a borsos-fűszeres bujaság hiányzik is az illatból, ígéretes. A korty azonban csak a várakozást fokozza, beteljesíteni nem tud. Vékony, kicsit üres, szinte semmi cser, de az a kevés is húz picit és kesernyés – nem durván, de érezhetően. A savak viszont rendben vannak: fickósak, illenek a gyümölcslé jelleghez, de a határozott savanyúság, ami a kortyot végigkíséri az ajaktól a torokig, már nem; a torokból pedig mintha egy kis acetaldehid is visszaköszönne búcsúzásképp. Ez így nem több 4 pontnál, de mint tudjuk, ez OK. Ráadásul a pincénél úgy 1500 forint körül kínálják, és akárhogy is csűröm-csavarom, megérte az árát.