Vélelmezem: bélből jósolni nem lehet nehezebb, mint megmondani ma, hogy mi lesz egy borból holnap. De ne érezzük kevesebbnek magunkat, ha képtelenek vagyunk a jövőbe látni (esetleg válasszunk más módszert: lehet jósolni például hamuból és a madarak röptéből is). Végül is nekünk, fogyasztóknak legfeljebb az a dolgunk, hogy megtaláljuk a bor adott állapotának szépségeit: most vesszük, most isszuk. Dr. Tóth Sándor, a Scheller Szőlőbirtok újrateremtője, azonban tud valamit, ami ennél sokkal több: olyan távlatokat lát, melyeket csak kevesen. Minimum egy Heisenbergbe ojtott Nostradamus az, aki a Scheller 2006-os, még tartályban érlelt boraiból arra fogad, hogy azok legalább olyanok lesznek, mint a most megvásárolható 2003-asaik.
Tompa Imre kóstolót szervezett a Winebar nevű borvételezési és poharas kóstolási lehetőséget biztosító műintézménybe (alkalmanként élő jazzmuzsika, amihez inkább bourbon és kubai szivar, mondjuk egy Trinidad Fundadores illenék, de a jazz–bor párosítás sem rossz). A kitűzött téma a Scheller Szőlőbirtok volt; és ehhez kaptunk szellemi vezetőt is dr. Tóth Sándor személyében, aki egy technológus precizitásával sorolta az adatokat: évjárati jellemzők, tőketerhelés, szüret időpontja, mustfok, savak, pH, extrakt, erjesztés hosszúsága stb. Meg szó esett persze a feldolgozás módszereiről, a francia, számítógéppel vezérelt feldolgozó rendszerről, az áztatásról, a léelválasztásról, a kíméletes préselésről... Aztán meg arról, hogy nem minden évben készülnek Scheller borok, a 2004-es és a 2005-ös évjárat például kimaradt, a bor lédigben elkelt, gazdagította más pincészetek borait. Szóval Tóth Sándor beszélt mindenféle szakmai kérdésekről, amikkel a borfogyasztók ritkán találkoznak. (A birtok borászati elképzelésekről olvassák Albert gazdát, nem ismételnék.)
A majdnem jelen
A sort a 2007-es Áldozói Zöldveltelini egyenesen a tartályból: egyelőre bizonytalan illatú, még mintha némi dohosságot is éreztem volna. Ugyanakkor a fajta borsos jellege kétségtelenül benne van. Még kicsit pezseg, és soknak tűnik az alkoholja. A 2006-os Táltoshegyi Olaszrizling lényegesen többet mutat: keveredik benne a méz és a kellemetlen vegetás, leveszöldséges illat – ez utóbbi a szájban is intenzíven visszaköszön. Ugyanakkor nagyon vastag, savai pedig lendületesek, szépek, már-már strukturáltak. Lecsengésében durva, bántóan égető gyógyszeres keserűség. A kóstolónak ezen a pontján elbizonytalanodtam: nem kicsit – nagyon. Egyszerűen nem értettem, hogyan lesz ebből akárcsak minimálisan élvezhető bor is... A 2006-os Áldozói Zöldveltelini után aztán némileg tisztult a kép. Bár lassan nyíló bor, érdemes várni rá: egyre összetettebb lesz, virágos, elegáns, picit fűszeres. Szájban sokkal rendetlenebb: mintha szekercével akartak volna intarziát csinálni. A lecsengésében szintén zavaró a keserűség. Egyértelműen kiérezhető belőle azonban egy szimpatikus célkitűzés: nem alkohollal dúsított gyümölcslét akarnak készíteni, hanem érlelt, gazdag bort – nem divatot követnek, hanem hagyományt értelmeznek újra. Az utolsó bor az évjáratból a 2006-os Kereklevelű, amely talál az első igazán tiszta illatvilágú bor volt a sorban. Egyelőre vaskos – ám ígéretes. Sok benne minden: sok alkohol, sok sav, nagy test birkózik egymással, hogy végleg összesimuljanak. Ebből az egyből még én is látni vélem a dicső jövőt...
Aztán ugrottunk három évet – meg egy univerzumot. Jött ugyanis az Áldozói Zöldveltelini 2003-ból. Nem árulok zsákbamacskát, hiszen ha valaki a fentebb távidézett Albert gazda-bejegyzést felkattintotta, olvashatta fehéren-feketén: a „kompánia valamennyi tagja” ezt szerette a legjobban – visszakóstolás után is. Aranyló szín, összetett, érlelt-érett illat, melyben a fajta borsos jellegét virágos és mézes jegyek, gyümölcsök és kevéske ásványosság finomítja. Szájban ugyanez a komplexitás, ami mesteri arányokkal, kiegyensúlyozottsággal, harmóniával párosul. A savaknak van tartásuk és irányuk, és minden elem (extrakt és alkohol is) gyönyörűen fel van fűzve erre az irányra – van savgerinc, no. Nagyon fiatal, nagyon kész és nagyon szép, és minden porcikájában vibrál – írtam fel magamnak, majd egy vastag hetest is felvéstem mellé.
A majdnem múlt
Ehhez a borhoz képest a további borok laza előtanulmánynak tűnhettek, bár mindegyik nagyon magas szintet képviselt. A 2003-as Opeon Cuvée chardonnay-ra épül (70%), amihez zöldveltelini (25%) és zenit (5%) társul. Ha az előbb a komplexitást és a vibrálást dicsértem, itt a letisztultságot, az arányokat és a rendezettséget kell kiemelnem. Szépségében azonban sokkal kevésbé izgalmas: 6 pont. Talán egy paraszthajszállal kevésbé tetszett a 2003-as Áldozói Kereklevelű – ez ugye a chardonnay, csak Tóth Sándorék valamiért jobban szeretik ezt az archaizáló elnevezést (kétségtelen: illik hozzájuk). Másfél évet érett barrique-ban, mégpedig olyanban, melyben előzőleg Oremus aszúk pihentek. Ennek ellenére a bor illatában hihetetlenül intenzív a fa, amihez szamorodnis jelleg is társul. Bár tiszta és gazdag az illatkép (citrusok, édeskömény, birs, télire elrakott alma, nyomokban virág), kiérzik belőle az alkohol, ami a szamorodnira emlékeztető illatjegyekkel párosulva likőrös hatásúvá teszi a bort. Szájban még intenzívebb ez a likőrösség, éget is, karcol is, keserít is, savai meg nem lendülnek Magyar-vándorosan. Így marad az 5 pont.
A kóstoló végére becsempésztek három maradékcukros remeket is. A 2006-os Áldozói Zenit szintén hordóminta, de sokkal előbbre tart a fejlődésben, mint ennek az évjáratnak a szárazai – itt-ott már-már harmonikusnak mondanánk, ha... Ha például az illata összetettebb volna. Ha például a sav és a cukor nem élne külön életet. Ha például búcsúzóul nem kozmálna bele a torkomba. Mindezzel együtt savai intelligensek, a borban láthatóan komoly lehetőségek rejteznek. Ebben – ellentétben a szárazakkal – látni vélem a szebb jövőt. A 2003-as Aranyveltelini felől nézve is, melynek illata zárt, kicsit talán punnyadt is, pedig megvan benne minden, amitől szép lehetne: méz, virág, gyümölcs... Szájban sem eleven: 23 g maradékcukra sehogy sem akar összefutni a savakkal. Minden a helyén van benne, kellő mennyiségben, csak mintha nem találnának közös utat: 5 pont Egészen más kategória a 2003-as Áldozói Főbor, amelyben 32 g cukor van – meg 14,5% alkohol is. Illata aszúra emlékeztet, például abban is, hogy meglehetősen magas az illója. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – lehet szeretni: kajszis, mazsolás, sárgadinnyés illatát az illó pikánssá teszi. Szájban vastag, de a savai folyamatosan mozgásban tartják. A Scheller Pincészet legtetszetősebb édese bármikor megér egy vaskos hatost.
Végül, de nem utolsósorban: az árakról. A 2003-as Scheller-szortiment kapható a Kézműves borok virtuális házában, és becézhetjük mindegyiket besztbájnak nyugodtan: a Kereklevelű 1700, az Opeon és a Zöldveltelini 1520 magyar forintba kerül. A maradékcukrosak ára sem eget rengető: az Aranyveltelini 1980, a Főbor pedig 2380 forintot kóstál – ha csak egy-egy palackkal vásárolunk. De miért ne vennénk többet, hogy maradjon néhány palack nyugdíjas korunkra? Hátha még akkor is csak szépülnek a 2003-as Scheller borok. Az már csak egzotikus tengeri herkentyűhab a kakukkfűtortán, hogy a birtok eredetét Tóth Sándorék 1722-ig vezetik vissza. Ami akár megalapozott is lehet – bár az ilyenkor felvető kérdés, amellyel a kontinuitás terroirjának a faggatásába fognánk, nem mindig minősül illendőnek, s ezáltal terroirista szemlélettel illetlenség.
