Ahogy a minap írtam, felszámolom a kamrát. Második tétel: St. Andrea Napbor 2007. Amiről meg az jut eszembe, hogy hiába látjuk be, hogy egykori ítéletünk téves vagy igaztalan volt, az első benyomásunk ripsz-ropsz előítéletté terebélyesedik, olyankor a pohárból is kihajt, hogy aztán dús lombozatával elfedjen orrunk elől mindent, ami megkérdőjelezhetné korábbi véleményünk helyességét. Konkrétan: nem tudok szabadulni attól az első benyomásomtól, amit a Napborról néhány éve futólag szereztem, amikor először kínált meg vele valaki: kedvesen középszerűre, más megközelítésben populárisra hangolt (esetleg újvilági) bor, ohne izgalom, ohne kaland. Az még meglepőbb, hogy bár az összetétel évről évre módosul picit (az eredeti, 2002-es chardonnay–olaszrizling párosításból például 2005-ben chardonnay, hárslevelű, szürkebarát, olaszrizling, tramini lett; 2006-ban az olaszrizling helyét sauvignon blanc és pinot blanc veszi át, 2007-ben kiesik a tramini és a szürkebarát, és visszakerül az olaszrizling), mégsem emlékszem más borra: mintha minden évjáratban ugyanazt a bort ittam volna. Kétségtelen azonban, hogy sikeres, és valószínűleg nem érdemtelenül.
Illata gazdag és kiegyensúlyozott: olvasztott vaj, érett szőlő, alma, gyömbér, egres, virágok és némi vanília kevercse – a fás jelleg azonban sok mindent elfed. Savai lendületesek, az alkohol azonban erőteljesebb náluk, no meg a fa és a fa nyomul rendületlenül, ami az intenzív alkoholérzettel párosulva likőrős jellegűvé teszi a bort. Lecsengésében a kormos, algopyrines kesernyésség számomra zavaró. Persze elképzelhető, hogy más a kesernyésséget pikánsnak, a fát pedig szerethetőnek találja. Nekem ez így csak 4 pont. Már csak az a kérdés, hogy ebben a négyesben mennyi az előítélet.
