Nehezen tudnék elképzelni két ellentétesebb személyiséget egy fedél alatt, mint amilyen Kovács Nimród és Tóth István, ők mégis régóta közösködnek: Tóth István egyik fontos kereskedelmi csatornája ugyanis a Monarchia Matt International borkereskedés, ami – ha jól tudom – az átalakulások ellenére jórészt Kovács Nimród érdekeltsége, és inkább szól a tulaj hobbijáról, mint kereskedni tudásáról szól (legalábbis a cég honlapja alapján). Persze van bennük közös is jócskán: mindketten élnek-halnak a borért, ha ezt az élést-halást máshogy is hozzák tudomásunkra: Kovács például az NJK-val, Tóth István pedig a Bikavér válogatásával.

Andreas Ebner, a mozsgói remete nekem már csak úgy marad meg az emlékezetemben, ahogy annak idején Mészáros Gabriella leírta volt: a rossz tannint kiveszi a borból, a jó tannint meg beleteszi. Amúgy persze akár helyes is lehet az Ebner-féle álláspont, már ha csak azt nézem, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akik legalább felvállalják: ma a borászati technológia eszköztára talán már túllépett a „hegy leve” meg az „ahogy isten megteremtette” koncepción. Az persze más kérdés, hogy egyes borászok előszeretettel emlegetik az isteneket, főleg a legfelkészültebbek – nekik persze könnyű, mert ők aztán igazán tudják, hogy mikor meddig mehetnek el. Példának okáért az Alkonyi László által a szakmailag legfelkészültebb magyar borásznak titulált Bussay bízik Istenben – bár azért a puskapor szárazságára is figyel. Andreasunk kezében ellenben úgy forog a zseb-refraktométer, mint másnak a szalonnázóbicska. Summa summarum, én reménykedem, hogy a habzóboraihoz fajélesztőn és szénsavon kívül mást nem tett, már csak gazdaságossági megfontolásokból sem, habár az ártárgyalásoknál nem szerénykedett: 1700 forint körül vesztegetik a rozét és a fehér változatot egyaránt. Dél-tiroli lévén Andreasnak nyilván nem újdonság a gyöngyöző bor stílus, amit az olaszok, különösen északiak, kedvelnek szerfelett. És kedvelem én is. Ezért aztán örülök, hogy a műfajnak ma már vannak lelkes követői: ebben a szellemben készült többek között Bujdosó Ferencék Rosé Seccója, Gál Tiborék Frescója, Pfneiszlék Sparkelinája, Szeremleyék Hableánya vagy Varga Árpádék Perle nevű fehér házasítása is.

Ha én magyar borász lennék, örülnék. Elsősorban annak, hogy magyar borász vagyok, és tudom, hogy van sok társam, szintén magyar borászok, akik hasonlóképpen örülnek. Két tenyeremet örömemben összeütögetném, talán halkan még kacarásznék is. Minden reggel vidáman ébrednék, hogy a magyar bor megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, és ez nekem is köszönhető. Az egész világ az én boraimat keresné, ezért gyorsan megtanulnék angolul (mindenképpen), de mellette németül, franciául, spanyolul, olaszul, talán egy-két skandináv nyelvet, persze a lengyelt sem hagynám ki, a finn meg ugye eleve rokon. Talán még arabbal is kacérkodnék (ez a lehetőség így némileg perverznek tűnik), de a kínait mindenképpen tervbe venném.

Jó a VinCE. Az első napon sokan mondogatták: nagyon hiányzott már egy ilyen rendezvény. Azt ugyan nem tudom, hogy melyik része hiányzott: kóstolókból Dunát lehetne rekeszteni, szakmai előadásokat pedig máshogyan is lehet szervezni. Kétségtelen: az előadások színvonalát nagy nevek garantálják, a kiállítók felkészültek, olyan emberekkel és/vagy borokkal lehet találkozni, akikkel/amelyekkel csak ritkán. Lehet terepfelmérni, élményeket, jövőbeni innivalókat, tapasztalatokat, ötleteket gyűjteni. (Néhány élményemet megosztottam emitt. Ez az érem fényesebb oldala (vö. salamon töke). Én azonban másként is kapcsolatba kerültem a rendezvénnyel, melynek során kiderült (ismét): nem lesz belőlem üzletember. Kaptam egy levelet valamikor január végén egy úgynevezett művészeti vezetőtől, melyben értesít, hogy úgynevezett együttműködés ügyében keresne egy úgynevezett rendezvény kapcsán. A válaszlevelem, majd egy úgynevezett telefonos egyeztetés követően meg is köttetett az úgynevezett deal: felteszem az úgynevezett blogomra az úgynevezett VinCE bannereket, cserébe kapok két darab úgynevezett belépőt a teljes rendezvényre. Banner ki, úgynevezett jegyek megérkeznek: két darab – két nap. Mivel időm nem volt a programmal részletesebben foglalkozni, a VinCE-t meglőző estére maradt, hogy elzarándokoljak az úgynevezett rendezvény úgynevezett honlapjára, hogy beosszam a napomat. És ekkor kellett szembesülnöm a ténnyel: az én úgynevezett teljes rendezvényre szóló belépőm arra jogosít, hogy megkóstoljam az amúgy majd' minden borkiállításon megkóstolható magyar borászok borait 9 órától 14 óráig, meghallgathassak több előadást borkereskedelmi témákban (kétségtelenül neves előadóktól, többek között a világ legjobb úgynevezett bormagazinjának az úgynevezett főszerkesztőjétől – ám nem vagyok úgynevezett borkereskedő), valamint részt vehetek egy úgynevezett interaktív játszóház különböző programjain. Például: Legyen ön is borszakíró! (nem leszek!); Segítsük a magyar bormarketinget! (segítem én felszólítás nélkül is!). Az úgynevezett teljes rendezvényre szóló belépő azonban nem jogosít fel az úgynevezett Mesterkurzusok szekció látogatására. Így nem élvezhet közelről sem Elizabeth Gabay, sem Mészáros Gabriella, sem Angela Muir, sem Jancis Robinson kóstolási tudományát. Ehhez előadásonként kell jegyet váltani. Gondolom azért, mert ez a szekció nem annak az úgynevezett rendezvénynek a része, melyre a két napos úgynevezett belépőt kaptam. Nincs ezzel semmi baj, biztosan nem ingyen jönnek az európai úgynevezett aranyszájak. De nem lehetne ezt előre közölni az úgynevezett fair play vagy square deal jegyében? Erre az úgynevezett teljességre mondaná Kohn bácsikám New Yorkból: ügyes, határozottan ügyes!

Mintha az angolok bosszúra készülnének az elveszített százéves háború miatt: fokozatosan szivárognak vissza Franciaországba, és nemcsak északra, hanem most már a déli megyékben is ott vannak, sőt földeket – mit földeket, szőlőbirtokokat! – vásárolnak. Ráadásul megtanulnak jó borokat készíteni. A Domaine Begude tulajdonosa is két angol: Catherine és James Kingslake, akik 2003-ban vásárolták meg a Carcassonne-tól mintegy 15 kilométerre, egy Cépie nevű kis falu mellett, a Pyrenees hegy (nem keverendő a Pireneusokkal) lábánál fekvő 25 hektáros birtokot. Az ültetvényeik 320-370 méter tengerszint fölötti magasságban fekszenek. Hangsúlyosan fehérboros pincészet: a terület 65%-án chardonnay, 15%-án sauvignon blanc, 5%-án chenin blanc van, a maradék 15%-nyi területen pedig mindössze egy vörös fajtával foglalkoznak, a pinot noirrral, amiből készítenek rozét és vörösbort is. Kacérkodnak a biodinamikus gazdálkodás bizonyos elemeinek a bevezetésével. Amúgy ízig-vérig modern gazdaság: bizonyos területeiken használnak szőlőkombájnt, de szüretelnek kézzel is, a pincében hűthető acéltartályokkal és francia tölgyfahordókkal dolgoznak. Amennyire a netes forrásokból ki tudtam deríteni, sikeresek. Csúcsboruk egy chardonnay, amely L’Étoile néven fut, és állítólag egy burgundiai, három Michellin-csillaggal büszkélkedő étterem is az itallapján tartja, egyedüli nem burgundiai borként. (Az alábbi képen a tulajdonosok, a lapozás után pedig a boruk).
 

Az úgy kezdődött, hogy kaptam két palack bort, csak úgy, barátságból, és az egyiket azon melegében – na jó, némi hűtés után – fel is bontottam. Készítette egy általam soha nem hallott kis pince, a tulajdonos a szerencsi illetőségű Béres László, akihez tartozik egy telefonszám – ennyit sikerült megtudnom a netről a Béres Pincéről, amely ezt a bort jegyzi (akit érdekel, a google segít). Cimke nem volt, a dugó egyszerű szilikon. Azt még kiderítettem, hogy sárgamuskotály 2008-ból vagy 2009-ből. Tiszta illat, remek zamatok: mezei virágok, méz, dió, aszalt sárgabarack, egy kis sárgadinnye, a frissen szedett, ideálisan beérett muskotályos csemegeszőlők üdesége, maradékcukor rendesen, gömbölyded, de eleven savak, leheletnyi mineralitás, remek egyensúly – az alkohol tekintetében is – kicsit röviden, kortyközépi lyukacskákkal. De mindezek csak nyafogások, mert alapvetően semmi kifogásolnivalót nem találni a borban, ami ráadásul könnyed eleganciával libben át az illatos fajtákra leselkedő egyik legnagyobb csapdán: egy pillanatig sem érzni gejlnek. Öröm volt inni: 5 pont.
És akkor vissza az elejére, vagyis a címhez: sokan úgy vélik, hogy Tokaj jövője Szepsi Istvánon meg Demeter Zoltánon, az Oremuson és a Hétszőlőn, Bott Juditon és Homonna Attilán, Alkonyi Lászlón és Berger Zsolton (a sort szerencsére még folytathatnám) múlik. És igazuk is van. De csak részben. Mert szerintem azon is áll vagy bukik Tokaj – és bármely más borvidék – jövője, hogy az a tudás, amit ők, az újítók, a referenciaborok megalkotói, a stílusok kidolgozói, a lehetőségek kikutatói, a borvidék tendenciáinak feltárói és leírói, a borvidéki élet megszervezői, felhalmoztak, leszivárog-e a Béres Lászlókhoz. Mert ha leszivárog, akkor bármelyik sarkon is fordul be a naiv borfogyasztó a 37-es útról Szerencs és Sátoraljaújhely között, nem érheti csalódás akkor sem, ha egy palack borra nincs legaláb 3-4-5 ezer forintja – és akkor talán nem a gázra, hanem a fékre lép, amikor borkóstolási lehetőséget lát kitáblázva. Béres László táblájánál már érdemes fékezni.

A képet innen lőttem.

Mit szépítsek, az alkohol mellett nem utolsósorban a borászok vonzanak a borhoz. Ők ugyanis – legalábbis a kisebb birtokon gazdálkodók, jobb híján nevezzük őket kézműves borászoknak – klasszikus értelemben vett kisiparosok. Olyan kisiparosok, akik legalább másfél-két évig, olykor tovább készítik a jó esetben mesterremeket, egyszer-másszor meg a kontár munkát. De legyen a boruk akár ilyen, akár olyan, kötődésük a végtermékhez bensőséges, és többségük arról is meg van győződve, hogy bizonyos értelemben kiválót alkotott (a szomszédé ellenben guggolós). És van még egy különleges tulajdonságuk: bár tudják, hogy a szőlőből meg is kellene élni, azaz nem ártana figyelembe venni mindenféle megtérülési mutatókat meg gazdaságossági számításokat, olykor ezeken a prózai – sőt költőibb: matematikai! – tényen is képesek felülemelkedni. Nem tudom, mi éltetné különben például Losonci Bálintot, Légli Gézát, Takács Lajost, Karner Gábort, és még persze lehetne folytatni a sort hosszan. De most Pálos Miklósról lesz szó!

Ahogy ígértem néhány napja, folytatom akadémiai székfoglalómat. Nem csak egri borokat lehetett inni az Akadémián, hanem a szellemet is pallérozhattuk – pontosabban: pallérozhatták azok, akik képesek voltak elszakadni a boroktól, és átsétáltak pár teremmel arrébb a borászati szimpóziumra. Ezen többek között Gál Lajos adta elő kutatási eredményeit a terroir kimutathatóságáról – remélem, egyszer publikálja majd. Dűlőszelektált olaszrizlingjei valószínűleg jó alapot biztosítottak ehhez. Elképzelem, amint nagy sóhajok közepette esténként nekilát az aznapi programjának, felpattint egy Szó-lá-tit, egy Tóbércet, egy Tagi dűlőt meg egy Kántor tagot, majd ezekkel a szavakkal nyugodni küldi családját: tudjátok, szar munka, de valakinek ezt is csinálnia kell...

Miközben akadémiai jegyzeteimet rendszereztem, bort nyitottam, hadd csökkenjen a készlet, számolódjon fel végre a kamra: a Tóth Sándor fémjelezte Scheller Áldozói Zöldveltelinit 2003-ból. Egyszer már írtam róla, és ugyanott az általam igen csak rejtélyesnek tartott Tóth Sándor-jelenségről is. Arról, hogy a borász száraz borokkal vajákol éveken keresztül, és képes meglátni az általam nem értelmezhető – és nem élvezhető – borokban a jövendő nagyszerűséget, porba fingó Picasso markában a békegalambot. Summa summarum most sem értem, csak csodálom, hogy 7 év után ez a száraz fehérbor nem extrémen magas alkoholjával (13,5%) és savaival képes ennyi frissességet, lendületet megőrizni. Ennek persze ára van: lédigben, fillérekért eladott évjáratok (ezért keressük hiába a 2004-es és 2005-ös Scheller-borokat, a 2006-os pedig még tartályban érik), alacsony termésátlagok, és így nem telik sem villára, sem ferrarira. Csak a palackbuké mutatja: nem fiatal bor, csipetnyi petrolosság már körüllengi az akácvirágos, akácmézes, tóthárpádos illatot. Az akác mellett rozzsal érő körte, szamóca, finom fehér bors, ami az akáccal, akácmézzel, citrusfélékkel (vagy talán a fűszeresebb citromfűvel) egzotikus egyveleget alkot. A savgerinc kifejezés itt valóban értelmet nyer: érezhetően van mit tartania a savaknak. A korty olajosan telt, és visszaköszönnek az illatjegyek, a végét pedig leheletnyi kesernye teszi izgalmassá/rombolja. Ez az egy momentum ellentmondásos: egyik pillanatban a korral járó fáradásnak tűnik, másikban pedig az összetettséget némi pikantériával gazdagító elemnek értékelem. Egy biztos: ez a bor klasszis, robusztus, élvezetes, az egyik legjobb zöldveltelini Magyarországon, és még mindig érzek benne erőt a fejlődésre. Amit hiányolok, az éppen az, amit a legjobb labanc veltlinerezők annyira tudnak, és aminek az elleséséhez nem volt elég a húsz év: a hanyag elegancia. Helyette kurucos erő és akarás van benne. Mindezzel együtt óriási besztbáj, mert ezért a borért 1600 forint nevetséges ár: vastag 7 pont.

Van az évnek bortermelője (2009-ben Lőrincz György), van az évnek pincészete (legutóbb a Szöllősi Pincészet), és van egy különleges díj 2007-től Rókusfalvy Pál jóvoltából: a borászok borásza. Tavaly tavasszal Etyeken Szepsy Istvánt emelték pajzsra borásztársai. A kiválasztás metódusa egyszerű: van egy kuratórium, melynek elnöke Kató András, tagja Alkonyi László, Bányai Gábor Botond, Csapody Balázs, Romsics László és Zwack Izabella. Ők választanak ki minden évben ötven kiváló borászt, akik aztán egyszerű szavazással megválasztják maguk közül a legkiválóbbat, azaz a borászok borászát. Április első napjáig adhatják le a voksaikat, április 23-án pedig mi, földi halandók is színről színre láthatjuk a legkiválóbbat. Emellett a kuratórium kiad két különdíjat is, egyet az év felfedezettjének, az ötven borász közül annak, aki „az előző évekhez képest kiugró teljesítményével új felfedezettként jelenik meg;” valamint a Magyar Borért díjat egy olyan személynek, aki szerintük „a legtöbbet tette a hazai szőlőfajtákért, az azokból készült borok minőségéért.”

A listáról bővebben a lapozás után.