Ha én magyar borász lennék, örülnék. Elsősorban annak, hogy magyar borász vagyok, és tudom, hogy van sok társam, szintén magyar borászok, akik hasonlóképpen örülnek. Két tenyeremet örömemben összeütögetném, talán halkan még kacarásznék is. Minden reggel vidáman ébrednék, hogy a magyar bor megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, és ez nekem is köszönhető. Az egész világ az én boraimat keresné, ezért gyorsan megtanulnék angolul (mindenképpen), de mellette németül, franciául, spanyolul, olaszul, talán egy-két skandináv nyelvet, persze a lengyelt sem hagynám ki, a finn meg ugye eleve rokon. Talán még arabbal is kacérkodnék (ez a lehetőség így némileg perverznek tűnik), de a kínait mindenképpen tervbe venném.
Ha én magyar borász lennék, az összes master of wine-t tiszteletteljesen felkeresném, a nőknek kezet csókolnék és virágot adnék, talán kankalint, a férfiakkal keményen kezelnék, miközben egyenesen a szemükbe néznék. Kikérném a véleményüket, és bár magyar borászként kurucos keménységgel minden tekintélyt megkérdőjeleznék, kritikus mondataikon elgondolkodnék, esetleg egy Ady-kötetet is leemelnék a polcról, és önmarcangolási délutánokat tartanék. Olykor rohannék, máskor meglassúdva, fontolva haladnék. Ha magyar borász lennék...
Ez jutott eszembe, amikor a VinCE nevű rendezvényen a borászokat kérdezgettem a rendezvény hasznáról. Ők ugyanis örültek: főleg annak, hogy üzleteket is kötöttek. Persze az sem elhanyagolható, hogy master of wine-ok jártak-keltek közöttük. Előadtak, kóstoltak, értékeltek, beszélgettek, érdeklődtek. Olyan szaktekintélyek jöttek, akiknek a többségét valóban érdekelte a magyar bor. Végül is nem volt rossz látvány, amint Antinori márki (jó, ő részben hazajön), Elisabeth Gabay vagy Angela Muir fesztelenül sétálgat az asztalok között, fecseg, elismerően bólogat, mindenféléket mond, kérdez, nagy füzetbe alaposan jegyzetel. Ez volt az esemény egyik haszna. A másik – és ez a nagy érdeme a rendezőknek –, hogy össze tudták gyűjteni a szakmát: a borászokat, akik piacot keresnek, meg azokat, aki ezt a piacot közvetlenül kiszolgálják: a kereskedőket, az éttermi beszerzőket, a sommelier-ket. Ők azok, akik egy-egy bor-borász hírét a szomszéd falunál messzebb tudják vinni, sőt a bort el is tudja adni.
A borászok pedig felkészültek (önmagukból és a boraikból), figyeltek, nyitották tágra szemüket, hegyezték fülüket, láthatólag nagyon komolyan vették a vendég előadókat, egymást és a főleg szakmai közönséget. Több borász is említette, hogy hasznos beszélgetései voltak értékesítőkkel, szakértőkkel, más borászokkal, néhány üzlet is köttetett. A betévedő borfogyasztó szintén örülhetett: két nagyobb teremben egészen jó válogatást kaphatott a magyar borok legjavának egy széles szeletéből Somlótól Tokajig. Akinek volt ereje, önfegyelme, ellenálló szájszerkezete, kóstolhatott hajnaltól napestig. (Nagyon jó ötlet volt, hogy a kóstolópoharakat folyamatosan cserélték, mindig lehetett tiszta poharat találni az erre rendszeresített asztalon!) Bár a rendezésen van még mit javítani, lényegében beérném egyetlen kritikával: nem volt jó gondolat a düsseldorfi Prowein nyitására időzíteni a rendezvényt. Érdeklődve várom, vajon lesz-e hatása a magyar borok nemzetközi megítélésére a VinCE-nek.
