A kuruc veltliner

Miközben akadémiai jegyzeteimet rendszereztem, bort nyitottam, hadd csökkenjen a készlet, számolódjon fel végre a kamra: a Tóth Sándor fémjelezte Scheller Áldozói Zöldveltelinit 2003-ból. Egyszer már írtam róla, és ugyanott az általam igen csak rejtélyesnek tartott Tóth Sándor-jelenségről is. Arról, hogy a borász száraz borokkal vajákol éveken keresztül, és képes meglátni az általam nem értelmezhető – és nem élvezhető – borokban a jövendő nagyszerűséget, porba fingó Picasso markában a békegalambot. Summa summarum most sem értem, csak csodálom, hogy 7 év után ez a száraz fehérbor nem extrémen magas alkoholjával (13,5%) és savaival képes ennyi frissességet, lendületet megőrizni. Ennek persze ára van: lédigben, fillérekért eladott évjáratok (ezért keressük hiába a 2004-es és 2005-ös Scheller-borokat, a 2006-os pedig még tartályban érik), alacsony termésátlagok, és így nem telik sem villára, sem ferrarira. Csak a palackbuké mutatja: nem fiatal bor, csipetnyi petrolosság már körüllengi az akácvirágos, akácmézes, tóthárpádos illatot. Az akác mellett rozzsal érő körte, szamóca, finom fehér bors, ami az akáccal, akácmézzel, citrusfélékkel (vagy talán a fűszeresebb citromfűvel) egzotikus egyveleget alkot. A savgerinc kifejezés itt valóban értelmet nyer: érezhetően van mit tartania a savaknak. A korty olajosan telt, és visszaköszönnek az illatjegyek, a végét pedig leheletnyi kesernye teszi izgalmassá/rombolja. Ez az egy momentum ellentmondásos: egyik pillanatban a korral járó fáradásnak tűnik, másikban pedig az összetettséget némi pikantériával gazdagító elemnek értékelem. Egy biztos: ez a bor klasszis, robusztus, élvezetes, az egyik legjobb zöldveltelini Magyarországon, és még mindig érzek benne erőt a fejlődésre. Amit hiányolok, az éppen az, amit a legjobb labanc veltlinerezők annyira tudnak, és aminek az elleséséhez nem volt elég a húsz év: a hanyag elegancia. Helyette kurucos erő és akarás van benne. Mindezzel együtt óriási besztbáj, mert ezért a borért 1600 forint nevetséges ár: vastag 7 pont.