Andreas Ebner, a mozsgói remete nekem már csak úgy marad meg az emlékezetemben, ahogy annak idején Mészáros Gabriella leírta volt: a rossz tannint kiveszi a borból, a jó tannint meg beleteszi. Amúgy persze akár helyes is lehet az Ebner-féle álláspont, már ha csak azt nézem, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akik legalább felvállalják: ma a borászati technológia eszköztára talán már túllépett a „hegy leve” meg az „ahogy isten megteremtette” koncepción. Az persze más kérdés, hogy egyes borászok előszeretettel emlegetik az isteneket, főleg a legfelkészültebbek – nekik persze könnyű, mert ők aztán igazán tudják, hogy mikor meddig mehetnek el. Példának okáért az Alkonyi László által a szakmailag legfelkészültebb magyar borásznak titulált Bussay bízik Istenben – bár azért a puskapor szárazságára is figyel. Andreasunk kezében ellenben úgy forog a zseb-refraktométer, mint másnak a szalonnázóbicska. Summa summarum, én reménykedem, hogy a habzóboraihoz fajélesztőn és szénsavon kívül mást nem tett, már csak gazdaságossági megfontolásokból sem, habár az ártárgyalásoknál nem szerénykedett: 1700 forint körül vesztegetik a rozét és a fehér változatot egyaránt. Dél-tiroli lévén Andreasnak nyilván nem újdonság a gyöngyöző bor stílus, amit az olaszok, különösen északiak, kedvelnek szerfelett. És kedvelem én is. Ezért aztán örülök, hogy a műfajnak ma már vannak lelkes követői: ebben a szellemben készült többek között Bujdosó Ferencék Rosé Seccója, Gál Tiborék Frescója, Pfneiszlék Sparkelinája, Szeremleyék Hableánya vagy Varga Árpádék Perle nevű fehér házasítása is.

A pinot noir alapú 2009-es Borzongás lényegében egy laza rozé, szárazra erjesztve, a szokásosnál több szénsavval dúsítva. (Az elnevezés talán helyi népszokáson alapul, hiszen a szigetvári Hegedűs Pince is hoz forgalomban bort ezen a néven.) A pinot noir kellemes alapot ad. Egyszerű, talán túlságosan is könnyű, illatában a gyümölcsösség talán visszafogottabb a kelleténél („másodlagos frissességű”), de azért előbb-utóbb csak beleakad orrunk némi meggybe, málnába, eperbe. Szájban tapadós, szénsav nélkül lapos-lomha lenne, a gyümölcs mégis elevenebb, mint az illatban. Kellemes-izgalmas fanyarságában és a lecsengés grépfrútra emlékeztető kesernyésségében a csersav lehelete érzik. Önmagában valószínűleg érdektelen lenne, fröccsnek dúsítva kellemes élmény: 4 pont

Bár pontosabb infót nem találtam, elvileg királyleányka és rizlingszilváni (Müller Thurgau) házasítása a fehér Borzongás, ami minden szempontból felülmúlja a rózsaszín kivitelűt – annak ellenére, hogy ez félédes (beleszorult több mint 15 gramm maradékcukor)! Illatában fűszerek, gyümölcsök, főleg citrusfélék – lime, érett citrom, grépfrút –, ropogós szőlő, egres, szájban krémesen telt, eleven, jó savú, a cukor tökéletesen belesimul, a savak és a szénsav jól érvényesül, a korty grépfrútos kesernyéssége sem veszik el az édességtől, nem is válik gejllé, savanyúcukorkássá. Könnyed, elegáns, zamatos, és üdítően friss: 5 pont. Csak az árát, azt tudnám feledni!

A képet innen kölcsönöztem. Köszönet érte.