Nem ezzel gondoltam kezdeni bő hónaposra nyúlt „alkotói szabadságom” után, de így adódott. Szóval kaptam egy meghívót, hogy holnap, azaz pénteken elmondanák nekem is, hogy mit fog cselekedni, jót, a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft. Aztán ma kaptam egy levelet, majd pár perc múlva egy kiáltványt.

Kattintson, és olvassa először a levelet (szöveghű változatban), amit a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft volt munkatársai gondolnak! Hamarosan érkezik a kiáltvány is.

Eljutottam az év utolsó posztjához. Összegezhetnék, főleg a hiányokat: amiket szerettem volna, de idő, energia, tehetség (divatos szóval erőforrások) hiányában nem tudtam megírni. Nem sikerült kidolgoznom a magyar bor minden problémájára választ adó alapvetésemet, de még egy jó kis furmint-apoteózist sem; nem választottam év borászát, sőt év borát sem; nem csináltam gyorsabban frissülő BorBoy TV-t. Vannak azonban súlyosabb mulasztásaim: nem írtam arról, hogy miért tetszenek jobban vakon is Taklerék borai, mint például Sauskáéké; nyár óta tervezem, mégsem írtam Báthori Tiborról, pedig idén emlékezhettünk meg halálának ötödik, születésének ötvenötödik évfordulójáról. Und so weiter und so fort...

A Bor és Piac pinot-körképétől megihletve feltúrtam a felszámolás alatt álló kamrát pinot noirok után. Találtam is kettőt, ráadásul azonos évjáratból: Simon József Síkhegyijét 2006-ból, valamint a muzslai hegyoldalból Bott Frigyes 2006-osát. A pinot noirokkal kapcsolatos élményeimet egyszer már összefoglaltam néhány poszttal korábban. Ez a két bor sem cáfolta akkori véleményemet.

Kedves olvasóim, második-első önálló karácsonyomon kívánok békés, kulináris élvezetekben gazdag ünnepeket.

Weér Yvo

Töltött káposzta, halászlé, sült hal, bejgli – a karácsonyi menü kötelező elemei. És persze kell hozzá bor is az ünnepi asztalra: aperitif, fehér, vörös. Italra azonban az isten pénze is kevés lenne. Ezért kerestem 1500 forint körüli áron (lehetőleg minél közelebb az ezerhez) borokat az ünnepi asztalra. A lényeg a lista.

Nemrégiben ismét kezembe került a Bor és Piac című világlap, melyet régebben is ritkán, Botos Ernő Péter távozta óta pedig egyáltalán nem forgattam. Ahogy látom, a főszerkesztőváltás nem sokat lendített a lapon, megmaradt annak, ami volt: nagyjából az ízlés minimumát is nélkülöző grafikai kivitelezésű üzemi lapnak. Persze tudom, hogy mint minden sajtóterméknek, a Bor és Piacnak a minőségét is alapvetően a gazdaságosság határozza meg. Ha el lehet adni ilyen minőségben, jó áron, semmi sem kényszeríti (ha csak nem a belső feszítő igényesség) a kiadót, hogy változtasson. Ettől persze a tartalom még lehetne jó, de a lap mintha identitászavarokkal küzdene. Ha már a borász szakma a célközönség, nem értem például, hogy mi értelme lehet a helykitöltésen kívül a borteszteknek. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy a tesztben részt vevő szakembereken (akik zömmel borászok – Kamocsay Hilltop Ákos fotóját sikerült is felcserélni valaki máséval) kívül bárki is profitálni a leírásokból. Ellenben a fogyasztó... De hozzá nem jut el a lap.

Úgy alakult, hogy az enyhe tél valahogy maga alá gyűrt: orromban nyálkahártyát duzzasztott, erősen köhögtetett, és emígyen elzárt esténkénti fő tevékenységem gyakorlásától, a kamra felszámolásától (az eddigi eredmények itt olvashatók). Ekkor jött áthidaló megoldásként a forralt bor elgyötört torkom kezelésére. Nem kevés azoknak a száma – borászok és borfogyasztók körében egyaránt –, akiknek ez a jelzős szerkezet enyhébb szitokszóval ér fel, és ha forralt borral kínálják őket, azt őseik emlegetésénél is súlyosabb sértésként értelmezik. Én azonban mindig is más véleményen voltam, és most különösen, hiszen tanúja voltam, amint maga Romsics László MW aspiráns mért saját készítésű, kellemesen fűszerezett forralt bort egy karácsony előtti gyerekrendezvényen a sivalkodástól elgyötört férfitársainak. Hazaérkezvén gyorsan lecsaptam a tasztatúrára, hogy összeszedjem: hogyan készül a világ első legjobb forralt bora?

Az úgy volt, hogy anyám helyett apám, A Művel Alkoholista engem is felkért, szavazzak az év borászára. Le is adtam voksaimat: önhatalmúlag kineveztem Lőrincz Györgyöt az első legjobbnak, az Akutyafája 2.0-t pedig a legjobb ár/érték arányú vörösnek. Nem mellesleg a legjobb vörösért folytatott küzdelemben is sokáig fej-fej mellett haladt a 2006-os St. Andrea Ferenchegyi Pinot Noir (Őrzöm csodálatos álmodat) Taklerék 2006-os Primarius Merlot-jával. Döntésemet a nemrégiben átfazonírozott Magyar Bor Akadémia is helyben hagyta: megválasztotta Az Év Bortermelőjének dr. Lőrinczet, amit Albert gazda azon melegében beledúdolt a magyar blogtérbe. Nagyon örülök Lőrincz György sikerének: egyike a legméltóbbaknak a díjra, és ezt talán már Garamvári Vencel (Év Bortermelője 2006) is belátja, bár annak idején másként gondolta. A laudációkat olvasva azonban újra átgondoltam: valóban jól döntöttem szavazataim leadásakor? Merthogy itt lenne ez a Heimann Zoltán...

Többeket megihletett a díj, azaz a Karádi és Berger pince 2004-es tokaji furmintja: a pár napja közzétett rejtvényre kereken egy tucat megfejtés érkezett, és a szigorú zsűri mind a tizenkettőt helyesnek ítélte. Nem a megfejthetetlenség volt a cél, sőt! A fotók 2007 tavaszán készültek, mindkettő a 8-as főút irányából, de eltérő szögből. Arra sajnos már a fotókat készítő Scheffer János sem emlékezett, hogy pontosan hol állt a kamera. Az expozíció eltérő helyét mindenki megemlítette, meg sok mást is: például hogy a két képen más irányba hajlanak a fák.
A lényeg: a bort kisorsoltam egy nagyon egyszerű módszerrel. A tizenkét nevet felírtam egy-egy cetlire, összekevertem, és megkértem legkisebb gyermekemet, hogy válasszon ki egyet közülük. És így elő is állt a nyertes, akit e-mailben értesítettem. Mivel nem vagyok felhatalmazva, hogy személyét nyilvánosságra hozzam, ezért most csak annyit mondhatok, hogy az értesítés e poszt élesítésével egy időben elment, az egyeztetés folyik, hogy mikor és hol kerüljön sor az ünnepélyes díjátadóra.

Mindenkinek köszönöm a részvételt. Folytatás is lesz.

A kamra már-már úgy érezhette: megmenekül. De nem! Bár egyéb teendőim miatt (Ön már beküldte a megfejetését?) rövid időre fel kellett függesztenem a felszámolást, most folytatom, mégpedig egy ritkasággal: Ezimit Vino Vranec Barrique 2000. Ritkaság, mert Macedóniából származik (ajándékba kaptam valamikor), és ritkaság a szőlőfajta, a vranac is. A fajtát montenegróinak tartják, de származása rejtélyes. Olvastam olyan vélekedéseket, hogy a zinfandel leszármazottja és a plavac mali montenegrói változata, mások meg arról írnak, hogy voltaképpen azonos a Stájerországban a 19. század végén leírt vranek nevű fajtával. Egy biztos, vranacot manapság szinte kizárólag a volt Jugoszlávia területén, ott is elsősorban Montenegróban és Macedóniában ihatunk. Van egy különleges, szívgyógyszerként is fogyasztott változat, a Vranac Pro Corde, melyet a Skadari tó környékén termel a montenegrói Plantaž borászat. A fajta magas tannintartalmú, mélyvörös színű bort ad, és nagyon jól tűri a barrique-ot. Szikár fajta. Ez a vranac, amit Macedóniában vranecnek hívnak, a Vardar folyótól keletre, egy Stip nevű kisváros mellől, az Ovce Pole régióból származik. Az Ezimit Vino 440 hektáron gazdálkodik a régióban, van modern feldolgozója, ISO 9001:2000 minősítése és HACCP rendszere. Valami azonban mégis hibádzik. A bor illata kezdetben zárkózott, ha azonban hagyunk neki időt, leszüretelhetjük a türelem gyümölcseit: elsősorban málnát, de van némi vadszeder és meggy is, sőt a erdei szamóca sem idegen kiegészítve egy kis lekváros töménységgel, kávéval és csokoládéval. Vártam még az illatban az ásványos jelleget, de hiába. Szájban először üres, a savak és a bőséges tanninkészlet mellett nem nagyon érezni mást, kétségtelen, hogy a cserek érettek, de a test még ahhoz sem nem elég izmos, hogy elfedje a 13%-nyi alkoholt, és nagyon hiányoltam az ásványosságot is. Mindazonáltal alkalmas arra, hogy ismerkedjünk a fajtával: 4 pont.