Igen! Megtaláltam! Ez az! – kiálthatnék lelkesen, de egyrészt nem találtam meg, ugyanis az egyik tulajdonos szólt, hogy nyitottak, másrészt nem pontosan ez az. Ami a képzeletemben él, kicsit ódivatúbb, rusztikusabb, családiasabb, egyszerűbb. Tehát következik két hely: egyik az álmaimból, a másik pedig az 5. kerületből.

Bár tisztelem a technológiát, ez nem jelenti azt, hogy feltétlen élesztőhívő lennék. Szeretem a meglepő, egyedi borokat, még azokat is, melyek valamelyest ellentmondanak fajtának, terroirnak, sztenderdnek. Ha jók. De szeretem azokat is, melyek a jó sztenderdre törekszenek komoly technológiai háttérrel. Na most, amiről itt szó lesz, az jó. Arra pedig, hogy komoly technológia áll mögötte, látatlanban is mérget mertem volna venni. A magyar piacon persze nem fog vihart kavarni ez a bor – már csak a beszerzési nehézségek miatt sem –, pedig többek között Albert gazda legalább három alkalommal felhívta a pincére a figyelmet, részletesebben itt, meg itt is Az angoloknak (a képen az egyik tulajdonos, Phillip Cox, aki amúgy Romániában él), úgy tűnik, megérte felépíteni egy szőlőbirodalmat a Kelet-Bánságban vagy más néven romániai Bánátban. A Recaş Cramele vagy Recas Winery központja Temesvártól szűk 24 km-re, egy Temesrékás (Recaş) nevű kis falucskában van. A talaj a mediterráneumban is gyakori, vasoxidban gazdag mészköves terra rossa. Európában hat országban forgalmazzák a boraikat (Németország, Dánia, Ausztria, Szlovákia, Egyesült Királyság, Svédország,), de jelen vannak Észak-Amerikában, Japánban, sőt Óceániában is. Szóval nem kispályások. Főleg mert területük alig kisebb, mint például a Somlói borvidéké: 700 hektár. 150 hektáron termelnek csemegeszőlőt, 550 hektáron pedig borszőlőt, vöröset és fehéret, honosat – pl. kadarkát, királyleánykát, olaszrizlinget – és minden fontosabb világfajtát a chardonnay-tól a cabernet sauvignonig kereken tíz borcsaládba csoportosítva, a bag in boxtól a prémium kategóriáig. Szóval minden tekintetben nagy üzem, amely sok millió palackot értékesít, főleg az Egyesült Királyságban. (Szigorúan zárójelben: érdemes figyelni a román borokra, amit ez a kis összefoglaló is megerősít.)

A nagy V-vel jelzett Legend of Transylvania család nagyjából a középkategória. A 2008-as V Cabernet sauvignont Romániában 17 lej (kb 1200 forint) körüli áron kínálják, és bizony meglepőek az erényei. Szürkés árnyalatú, jó minőségű szilikon dugó némileg ellentmond az ígért 15 éves érlelési potenciálnak. De talán ez az egyetlen negatív elem. Illata a friss gyümölcstől (vadszeder, ribizli, hecsedli) a fűszereken át (borsikafű, csillagánizs) a csokoládés, kávés, gombás illatjegyekig vezet, amihez fodormetás hűvösség és mediterrán jellegű ásványosság társul. A cserek érettek, a korty kerek, a lendületes savak és az ásványosság pedig kifejezetten elegánssá teszik. A lecsengésében kap egy kis medvecukros jelleget. Minden szempontból jól balanszírozott, amiért is egy szép kövér ötöst érdemel.

A képet itt találtam.

A nagy angol bevásárlók-kedvence-éjjel-nappal kis honunkban (is) jelentős súllyal szerepel a borértékesítésben: bármelyik hazai nagyker-kisker-borászat örömében seggét veri a földhöz, ha megfelelő kondíciók ellenében (értsd: fizetsz, mint a katonatiszt, természetesen kizárólag mint egy horthysta/kommunista – szabadon választható a nemi identitásnak megfelelően) sikerül valami jó kis bizniszt kialkudnia, és bekerül a visszautasíthatatlan ajánlatok képezte feketelyukba. Azt is lehet tudni, hogy a lánc Nagy Szigeteken lévő üzleteinek polcain szintén komoly borgyűjteményt érlel a hullaházias neonfény (ahogy konkurenseinél is). A gyűjteményben szép számmal vannak ún. saját márkás termékek, melyek között még maga Jancis Robinson is talál ajánlásra érdemeset. Mint ahogy azt JR-magyar-hangja meg is írta egykor: a nagyasszony még a 10 font alatti kategóriát sem tartotta rangon alulinak megkóstolni a Financial Times olvasóinak a kedvéért.

Nem tudom, Kocsis Pál mérlegelte-e annak idején, hogy milyen szép karriert fog befutni az épp 80 éve, Csaba gyöngyéből (Mathiász János hibridje a talán német származású bronnertraubéból és az ottonel muskotályból) és pozsonyi fehérből nemesített Irsai Olivér nevű hibridje – manapság mintha népszerűbb lenne a közelmúltban elhunyt Bakonyi Károly cserszegi fűszeresénél is. Az Irsai Olivér előnyei tagadhatatlanok: korán érik, vékony héjú, mégsem rothad, behízelgően muskotályos zamatú. Persze van egy komoly hátránya is: savai lágyak, ezért gyorsan öregszik. De ha jó időben szüretelik, ügyesen, hozzáértéssel és jó ízléssel dolgozzák fel, a tavaszi-nyári időszak legkellemesebb fröccsbora lehet. Alábbiakban két remek példányát jelenteném a szabadságra igyekvőknek.

Egy katt után jön a két bor.

Ismét érdemes felcsatolni a tarsoly mellé a borkóstoló kupát a nyeregre. Nyári borkalandozások a Kárpát-medencében. Mindenekelőtt: Schengen van, tehát irány Szlovákia, mert hétvégén, július 24-25-én rendezik a Kürti Fesztivált.. Komoly felhozatal lesz a helyi borászatokból, ott lesz egy sor izgalmas szlovák borász más vidékekről, de lesznek csehek, románok, bolgárok... Ha tehetem, én megyek.

A többiről a kép alatt, egy katt után olvashatnak.

Az úgy volt, hogy belefutottam egy megbízható borboltban egy kellemes kinézetű palackba (még mondja valaki, hogy a csomagolás másodlagos!). Termelte és forgalmazza: Borbán Kft. Elegánsan hosszúkás, bordói jellegű palack, visszafogott, ízléses, mégis karakteres címke... Persze valószínűleg az is befolyásolt, hogy jókat olvastam róla. Azaz amikor megláttam a vinotéka polcán, nem haboztam kiadni érte 2 darab ezrest, pedig... Azt gondoltam ugyanis, hogy ma Magyarországon ennyi pénzért egyéniséget kapok. Vagy nem kérnek érte ennyit (már ha viszonylag ismeretlen borászatról van szó, mert a befutottaknál bármi előfordulhat). Summa summárum, most egy ellentmondásról lesz szó, amely az 2009-es Orbán Kőtenger Chardonnay-ban testesült meg.
A szőlész-borász Orbán Gergely birodalmáról és az ott készített borokról minden lényegeset – és lényegre törően – elárul a birtok honlapja: 6,5 hektár két tagban, a fajtaválaszték mindösszesen két fajta: van chardonnay-ban (4,5 ha), és van szürkebarát (2 ha). A chardonnay-ról 4,5 tonna szőlőt szüretelnek hektáronként a Szentbékkálla melletti Farkastetőn. Van zárt rendszerű prés, modern (hűthető) acéltartály és fahordó is bőven. Azaz a technológia adott szinte bármire. Ezt a bort speciel szeptember második felében szüretelték, 16-17 °C-on erjesztették, hat hétig finomseprőn tartották, majd december közepén gyorsan le is palackozták. Készült belőle mintegy 2700 palacknyi. Ha a silány műanyag dugót sikerült kivadászni a palackból, az magában fél siker. Nem hiába költöttük a pénzünket. Először tiszta, már-már neutrálisan egyszerű illat, amit enyhe virágosság, füvesség színez, pát perc szellőzés után ehhez jön az eper és a fekete ribizli, aztán még némi őszibarack, citrusok meg banán. A korty feszes, a savak karakteresek, az a pár gramm maradékcukor (a honlapon található adatok szerint 3,9 g/l) fel sem tűnik. Ehhez talán hozzájárulnak a kortyban érződő citrusok és a leheletnyi ásványosság is. Jó egyensúlyú, könnyed, egyszerű, mégis élvezetes: 4 pont. Jó bor, ahogy az írva vagyon, és az is kétségtelen, hogy erősen kacsintgat felfelé. Ami mégis a 4-es felé nyomja, hogy ilyen bort jó ízlés és szaktudás birtokában bárhol, bármikor, bárki... Vélelmezem, iszunk még Orbáén Gergelytől ennél jobb chardonnay-t. Meg érdekesebbet is, aminek nem a viszonylag kis mennyiségben, hanem a palack tartalmában gyökeredzik az egyedisége.

(A kép innen származik.)

Ezt most onnan kezdeném, hogy van egy autodidakta borász Szekszárdon, Márkvárt János. Bár ismerem egy ideje – Pálos Miklós jóvoltából, sokat nem tudok róla. Bort készít, esküszik az acéltartályra, még idegenkedik a fahordók esetlegességétől (bár óvatosan kísérletezik velük). A Baktán, Istifángördérben és a Baranya-völgyben összesen 10 hektár körüli területet művel. Kékszőlőből gazdag a fajtaválasztéka: kékfrankos, blauburger, portugieser, kadarka, merlot, cabernet suvignon – ezekből készülnek fajtaborok meg küvék, melyek némelyikét bikavérek hívják. Emellett van két fehér fajta is, az olaszrizling és a rizlingszilváni. A Márkvárt Pince az egyre markánsabb szekszárdi középmezőnyt erősíti, és nem is akárhogy! 2006-ban már Bordeaux-ban, a Challenge International Du Vin-en is sikerült begyűjtenie egy aranyat a 2003-as bikavérének (ezt a borát ugyanazon évben a Vinagora is így értékelte), a 2006-os kékfrankosát pedig az V. Nemzetközi Kékfrankosfesztiválon jutalmazták arannyal. A Pécsi Borozó már felfedezte, ami persze náluk foglalkozási ártalom, tehát csak fél pontot ér, és az Alkoholisták is írtak borairól itt-ott. Szóval felfedezésfélben van a Márkvárt Pince, amely egyelőre a termésének csak egy részét palackozza, más része folyóborként csordogál le a borissza torkokon.
Szóval ettől a Márkvárt Jánostól jönne itt egy olaszrizling, nem laza, ellenben markos. A csavarzáras rajnai palack láttán valami könnyedet várnék, helyette túlérett szőlőből készült sűrű, olajos, botritiszes jegyeket is mutató, szamorodnira, sherryre emlékeztető bort kapok. Ezt sugallja már az aranyló szín, a lomha mozgás a pohárban, aztán az aszalt barackot, trópusi gyümölcsöket (bár ezekkel mindig bajban vagyok, tekintve, az é. sz. 35° 1′-énél délebbre soha nem jártam), sárgadinnyét, birset és körtét, vérnarancsot, mezei virágokat idéző illat, amihez némi gyógyfüves kesernyésség keveredik. Eddig rendben is lenne minden, csak nem lenne a brutális alkohol, ami már az illatban is erősen érződik, és valószínűleg hozzájárul a gyógyfüvességhez. A zamatok markánsak: miközben nagyon gazdag, krémesen sűrű, a kortyot végigkíséri a perzselő alkohol, ami ráadásul felerősíti az olaszrizling keserű mandulásnak mondott jellegét, amitől tinktúrás jelleget kap. Ahhoz, hogy az illat citrusos, trópusi jellegét a kortyban is felfedezzük, erősen kell koncentrálnunk. A sok alkoholnak (15% van benne – ez a sherryk alkoholtartalmának az alsó határa) és a vastagságnak áldozatul esik az elegancia, bár nem savhiányos, a savak ne rajzolnak határozott képet a nyálkahártyánkra. Egy biztos: egyénisége van. 4 pont, és 1500-ért egy próbát minden olaszrizling-fannak megérhet.

A képet a Pécsi Borozótól kölcsönöztem.

Nem is tudom, mi kell a champagne-okhoz: nyitott szellem vagy – mióta James Bond Bollingert iszik –, nyolcvan kiló sznobéria? Egy biztos, vastag pénztárca mindenképpen, hiszen bármelyik valamirevaló champagne-ház (maison) alappezsgőjének az ára vészesen közelít a tízezer forinthoz. No, de egyszer élünk, és egyébként is: open your mind – ahogy a nagyok mondják. Másrészt ne feledjük: a pezsgő nem csak szilveszteri ital – én például akár naponta kipukkantanék egy-egy palackot.

Magyar ember ‘54 óta foci VB-t a világért ki nem hagyna: hallgatja/nézi/olvassa – az események ütőerén tartja az ujját. VB van, én is meccset nézek (ma például hamarosan a döntőt), a gólokat pedig borral ünneplem. Így került látókörömbe Szőke Mátyás, akire amúgy is kíváncsi voltam. Az utóbbi időben ugyanis mintha kiúszott volna volna mainstream borsodorból, és egy ideje persze én sem kapkodtam a palackjai után. Pedig egykor sokan tanulták meg tőle, hogy milyen a jó mátrai bor, sőt: milyen a jó bor! (A nosztalgiázóknak ajánlom figyelmébe Albert gazda írását.) Az persze mindig is tudható volt, hogy Szőke Mátyás ereje a fehérben mutatja meg magát színről színre, de én nem emlékszem, hogy – színtőól függetlenül – különösebben rossz bort ittam volna tőle. Semmilyent többször is, de mindegyiken érződött: tisztességes alapanyagból, odafigyeléssel készült – éppen csak az a icipici plusz hiányzott belőlük, amitől még egy átlagos, olcsó bor is izgalmassá tud válni. Egyes borai meg épp ellenkezőleg: majdnem vihart kavartak. Ilyen volt például az az ominózus 2003-as Peres Cuvée, amit neveztek Great Red Hope-nak, más szerint meg „egyszerű bor, simán lecsúszó fajta, ám nehéz benne örömet lelni.”

Kellene egy frappáns mondat, aminek az lenne a mondanivalója, hogy a tramini még legjobbjainkat is megvezeti. Bussay, Györgykovács, Pannonhalmi Apátság, Bujdosó – nem feledkezve meg természetesen a többi jeles traministáról sem – képes volt eltolni egynémely traminiját az ihatatlanság irányába. A magyar traminik legalább olyan bizonytalanok, mint a fajta eredete és rokonsága – szerintem.