Kellene egy frappáns mondat, aminek az lenne a mondanivalója, hogy a tramini még legjobbjainkat is megvezeti. Bussay, Györgykovács, Pannonhalmi Apátság, Bujdosó – nem feledkezve meg természetesen a többi jeles traministáról sem – képes volt eltolni egynémely traminiját az ihatatlanság irányába. A magyar traminik legalább olyan bizonytalanok, mint a fajta eredete és rokonsága – szerintem.

Nem tudom, honnan merítette az ihletet ifj. Kamocsy Ákos ahhoz, hogy ő is traminizzon. Az kétségtelen, hogy a móri borvidék, ahol ifj. Kamocsy ma már meghatározó borásznak tekinthető, sok szempontból ideális körülményeket teremt a fajtának. Mindenekelőtt azzal, hogy Magyarország leghűvösebb borvidéke a móri, ami társulva az erőteljesen meszes talajjal, azaz a pannon tengeri üledékkel akár ideális körülményeket is teremthet a fajtának. (Jut eszembe: ha valaki el akarja képzelni, hogyan is nézhetett ki a Kárpát-medence mintegy 10 millió évvel ezelőtt, menjen el Csákvárra, és üljön ki a az ú.n. Csákvári-barlang bejáratához, vagy másszon fel a fölötte lévő sziklához; a szikla alatt elterülő lapály helyére képzeljen végeláthatatlan víztükröt, és máris ott ül a Pannon-tenger egyik szigetének meszes szirtjén.) Akár. Teremthet. Merthogy a körülmények bármely szerencsés együttállása ellenére is amikor először találkoztam ifj. Kamocsay boraival, a traminija tetszett a legkevésbé. Elismertem kvalitásait, de szerelemről nem beszélhettünk. Ráadásul le bírtam írni azt is, hogy aszongya: „most kell inni, nem eltenni.” Hát nem: eltenni, érlelni, dédelgetni, időnként megkóstolni. (Annak idején más is talált rajta fogást.) Eredetileg az volt a tervem, hogy a 2006-ost összekóstolom a 2005-össel, de mivel ez utóbbiból kereskedelmi forgalomban már nem találtam egy árva palackot sem, ez a – reményeim szerint izgalmas – kísérlet elmaradt. A 2006-os javulásának azonban önmagában is megér egy posztot.

Az illatos jelleg már közel sem olyan markáns, mint két éve. Van az illatába fűszer, rózsa(víz), ibolya, érett gyümölcsök, azaz minden, amitől annak idején édes karaktert kapott a bor. Mostanra azonban az édes karakternek nyoma veszett, helyette egy kifejezetten szikár bort kapunk. A szikárságban a mineralitás viszi a prímet, amit leheletnyi petrolosság és a palackbukét idéző aszalt gyümölcsösség (elsősorban sárgabarack) gazdagít. A savak feszesek, érettek, karcosságnak, sarkosságnak nyoma sincs, a móri jelleget is csak a savak hűvös összképében vélem felismerni. Érdekes módon 12 °C fölött mintha kinyílna. Jobban érvényesülnek a gyümölcsaromák, kevésbé markáns a savérzet, határozottabb a mineralitás, egyáltalán: harmonikusabb a bor. Jól behűtve határozottan szimplábbnak érzem. A korty közepén azonban a melegedés sem tömi be a határozott lyukat. Hidegen marad a 4 pont, melegedve akár a 6-ost sem sajnálnám. De egyelőre igazságosabbnak érzem, ha a középúton maradok, tehát 5 pont, valamint gazdagodtam egy figyelemre méltó tanulsággal, hogy egynémely magyar traminiknak is hosszasan kell érniük, hogy kerek, harmonikus borrá váljanak.