Magyar ember ‘54 óta foci VB-t a világért ki nem hagyna: hallgatja/nézi/olvassa – az események ütőerén tartja az ujját. VB van, én is meccset nézek (ma például hamarosan a döntőt), a gólokat pedig borral ünneplem. Így került látókörömbe Szőke Mátyás, akire amúgy is kíváncsi voltam. Az utóbbi időben ugyanis mintha kiúszott volna volna mainstream borsodorból, és egy ideje persze én sem kapkodtam a palackjai után. Pedig egykor sokan tanulták meg tőle, hogy milyen a jó mátrai bor, sőt: milyen a jó bor! (A nosztalgiázóknak ajánlom figyelmébe Albert gazda írását.) Az persze mindig is tudható volt, hogy Szőke Mátyás ereje a fehérben mutatja meg magát színről színre, de én nem emlékszem, hogy – színtőól függetlenül – különösebben rossz bort ittam volna tőle. Semmilyent többször is, de mindegyiken érződött: tisztességes alapanyagból, odafigyeléssel készült – éppen csak az a icipici plusz hiányzott belőlük, amitől még egy átlagos, olcsó bor is izgalmassá tud válni. Egyes borai meg épp ellenkezőleg: majdnem vihart kavartak. Ilyen volt például az az ominózus 2003-as Peres Cuvée, amit neveztek Great Red Hope-nak, más szerint meg „egyszerű bor, simán lecsúszó fajta, ám nehéz benne örömet lelni.”
Kékfrankos 2007
A VB negyeddöntőjére készülve szereztem be Szőkéék 2007-es kékfrankosát. A palack elülső címkéjét szofisztikáltsággal nem vádolnám (nehéz dolgom lenne), de látható rajta az, amit Albert gazda annak idején megénekelt: ifjabb Szőke, a Zoltán bekapcsolódott a borkészítésbe. 2007 nem volt rossz év, vörösben sem, sőt! Szőkéék ugyan nem világbajnokok kékfrankosban, de egy focimeccs mellé nem ez az elvárása: ott amúgy is a Jabulanié a főszerep. Az élmény mégis váratlanul ért. Mindenekelőtt az, hogy az illatában kékfrankost alig éreztem, főtt, „lekvárosodó” szilvát annál többet, meg némi vaníliát, mazsolát, meggybefőttet, konyakmeggyet, olvasztott natúr csokoládét. A korty kifejezetten keserédes: az eleje érdesen édeskés, a vége kozmásan keserű. Savai elkoptak, vagy nem is voltak, a tanninok durvák, némi fát is fel véltem fedezni benne, de ha már fa, akkor én a darabos változatára gyanakodnék. Sem szépség, sem kerekség, sem elevenség. Túláztatott, talán kicsit túlpréselt, így-úgy toldozott-foltozott, bárdolatlan bor, melynek ugyanakkor kétségtelen előnye a visszafogottság az alkohol terén (12,5%). Végül 3 pontban állapodtam meg magammal, bár első döbbenetemben a ketteske felé kacsingattam. Ezért a produktumért 1500-1600 forintot kérnek, fizessen, aki szerint egy próbát megér!
Nektárium 2008
Még megrázóbb élmény volt Szőkéék egy újabb évjáratú olcsó küvéjének, a 2008-as Nektáriumnak a megkóstolása. El kell ismernem: nem nekem készült. A hátcímke pontosan tudatta velem velem, mire számíthatok: „igazi gyümölcskoktél a félédes borok kedvelőinek”, azaz van benne legalább 12 gramm cukor, de lehet benne akár 45 gramm is. Szóval most utólag sír a szám – de nem a cukorért. A küvé amúgy kékfrankos némi portugieserrel spékelve, fahordóban érlelve. Igaz, csak néhány hónapot töltött hordóban, hogy megőrizze üdeségét. Már csak azt kellene kideríteni, hogy mit is jelent a gyümölcskoktél és az üdeség. A bor illatában valóban hozza a tiszta gyümölcsöket, főleg cseresznyét, némi ribizlit és szedret. Szép is, kellemes is, de koktélnak nem nevezném, ráadásul a pozitívumok sora itt lezárul. Szájban a maradékcukor összecsap a sovány savkészlettel és a szintén véznácska, mégis sarkos cserekkel: egyik ragasztja a nyelvet, a másik meg szántaná felfele, csak épp nem bírja. Én amúgy elfelejteném bizony ezt az irányvonalat, még ha esetleg Szőkéék VBK helyett, csajozós bornak szánták is. Arra van épkézláb próbálkozás. Ez így szűken 2 pont. Vinotékában vettem 1100 forint körüli áron, de nem árulom el, hol, mert még valaki kipróbálja!
És egyébként: hajrá, spanyolok!
