Pohár nem kell, azt adnak, szépet (ráadásul el is lehet hozni). Elszántság sem nagyon, mert az Etele térről a Volán szinte házhoz visz. Szóval nem kell semmi nagy kunszt: szeptember 4-én délután fel kell ülni a buszra, az etyeki végállomáson le kell szállni, majd pedig 5-10 percet sétálni az újhegyi pincesoron a Rókusfalvy Teraszig. És ha odáig eljutottunk, akkor máris kóstolhatjuk Árvay Angelika, Bolyki János, ifj. Dúzsi Tamás, ifj. Figula Mihály, Frittmann Péter, Gál Péter, ifj. Gál Tibor, Gere Viktória, HernjákTamás, Jekl Flóra, ifj. Kamocsay Ákos, Kiss Gábor, Miklós Csabi, Prácser Hajnalka, Sebestyén Csaba, Wille-Baumkauff Stefán néhény borát. A harmadik nyárvégi kóstolón kicsit változott a kiállító borászok összetétele: ha végre összejön, lehet kóstolni végre ifj. Figula Mihállyal, akit már a második alkalommal is beígért az egyesület. Új név is feltűnt a listán: a villányi Kiss Gábor, aki idén lett a szervezet tagja a móri Miklós Csabával (alias Miklóscsabi) együtt. Sajnos Bukolyi Marcell, Demeter Endre, Gere Zsolt, ifj. Szepsy István és Franz Weninger idén nem lesz jelen. Egy biztos, aki elmegy, nem fog csalódni, mert a borászok lelkesek, tehetségesek, boraik ragyogóak. Ráadásul akinek kedve-ideje is engedi, a kóstoló után kiadósat bulizhat is velük. (Ha időm engedi, én is kibuszozom, és majd beszámolok a tapasztaltakról, ahogy tettem ezt tavaly, ráadásul két részben, és két éve is.

---

Junibor nyárvégi kóstoló

Helyszín: Rókusfalvy Terasz, Etyek
Belépődíj: 3500 Ft (nagykorú diákoknak 2500 Ft) korlátlan kóstolással.
Utazás: Etyekre a távolsági busz az Etele térről indul, 12:40-től óránként.
Az utolsó busz Budapestre 22:07-kor indul az etyeki községházától

---

Az ifjabb Franzinál, a Weningerékénél 2006-tól új időszámítás van: akkor ugyanis olyan páli fordulat volt ott Balfon, hogy csak na. A borok árnyalatnyival drágábbak, egyúttal nehezebben értelmezhetőek, kevésbé szerethetőek lettek – számomra. Próbálkozom persze, de rendre eltévedek a terroir-labirintusban.

Intézzük el a könnyebb részét: nem eléggé dicsérendő módon a Varga Pincészet és a Metro Kereskedelmi Kft. összefogott, hogy megsegítsék az árvíz sújtotta Komlóskát és Tolcsvát. A kivitelezés egyszerű: a Varga Pincészet ad összesen 6500 palack 2008-es Badacsonyi Rózsakőt és 2007-os Balatoni Kékfrankost az Aranymetszés sorozatból a Metro Kereskedelmi Kft.-nek, amit aztán a Metro-lánc áruházaiban jól eladnak bruttó 999 forintos egységáron. Ezután jön a lényeg: a vételárból befolyt összeget, tehát minden eladott palack árának száz százalékát átutalják a két településnek (gondolom, ez a nettó ár – azaz 799 forint – száz százalékát jelenti, hiszen az áfa az államé). A Varga Pince ingyen adja a borokat, a Metro pedig az értékesítési munkát és a reklámot. Az akció augusztus végéig tart. Ezzel kapcsolatban megkeresett Varga Bálint, hogy írnék-e a borokról. A válasz kiderül a kattintás után.

Volt egy első rész, tegnap, benne két borászat, és ahogy ígértem, elkészült a második is kettő és fél borászattal. A katt (lásd a kép alatt) után következzen tehát egy Homonna Attila, egy Karádi-Berger és egy fél Jakab Zoltán, valamint hat kiváló bor.

Bényei csendélet à la Homonna

Tokaj messze van. Még mindig és mindentől. Nem a Budapesttől mintegy 240-250 magyar kilométer (ebből bő 180-at lehet autópályán megtenni) miatt sírnék, hanem sok más miatt. A mádi „park" lyukas szemetese miatt, a szálláshelyek felkészületlensége miatt, az utak állapota és a bicikliutak hiánya miatt... Irigykedve olvasom a bestseller-írónak titulált, amúgy élvezetes, ám legtöbbször útleírásaival és csapnivalóan gyenge regényeivel is Máté Ferenc-i magasságokat ostromló Peter Mayle (vagy fordítva? ki tyúk és ki tojás? – ami persze egyrészt frivol kérdés, másrészt a végeredmény szempontjából édes mindegy) egyes történeteit, melyekben a hősök és antihősök épp és véletlenül valamelyik híres francia borvidéken küzdenek, ahol még a clochard-ok is szarvasgombás szendvicsek fölött nyammognak. Hogy mit is irigylek? Azt a gasztronómiai gazdagságot, ami olyan fájdalmasan hiányzik egyelőre minden magyar borvidékről. Nem teljesen, hanem általánosan. Azaz kisebb-nagyobb, zöldebb-sziklásabb szigetek vannak: egy Anyukám mondta (határeset – mármint borvidékileg)... egy Ős Kaján... egy Oroszlános Borvendéglő..., egy Sárga Borház... A mennyiség és a rétegzettség azonban hiányzik. Az például, hogy nincs a hurkázós-kolbászozós-fröccsözős (de fasza legyen, Tibor bá’!) helyektől az egyszerű egytálételeket kínáló kiskocsmákon át a rafinált csúcsgasztronómiai élményfürdőkig nyúló minőségi kínálat, meg persze illő-kielégítő infrastruktúra.
Másrészt Tokaj közel van. Két és fél óra autóval (sietve). Elmentem én is. Erdőbényére. Hogy áthasson a genius loci, meg legfőképpen hogy kóstoljak érdekes borokat. Az alkalmat a Bor. mámor, Bénye fesztivál adta, amiről gyors facebookos hangulatjelentések is születtek, most pedig egy összegzésféleség következik. Két részben. Katt, és jön az első rész.

Érdekes egybeesése a világnak, hogy a 19. századi Európa két szélén majdnem egy időben vesz nagy lendületet a klasszikus, champagne típusú habzóborkészítés: nálunk többek között Littke Lőrinc, majd Törley József voltak a műfaj úttörői, de magyar pezsgőkészítés annyiban nem a cava által bejárt utat követte, hogy Törley például ragaszkodott Champagne szőlőfajtáihoz. Ezért is jutott el Etyekre, mert a Reims környéki klímához és talajhoz hasonlatos területet keresett Magyarországon. A spanyolok mind a mai napig hűek saját fajtáikhoz: a legtöbb cava alapját 1872. óta, amikor Josep Raventós lepalackozta az első cavát a Barcelonától délnyugatra fevő Penedès borvidéken, a Codorníu pincészetnél, a macabeo, a parellada és a xarel.lo (sic!) adja. Ebből készítik a champagne-októl ma már talán szándékoltan is eltérő, de a champagne-i metódust követő habzóboraikat. És hogy ne valamiféle jó vagy rossz champagne-másolatot készítsenek, az alapjában adott is, hiszen más a szőlőfajta, más a klíma és más a talaj. Ergo: más lesz a bor, ha a készítők is akarják. És szerencsére egyre inkább akarják.

Tavasszal Tokaj Renaissance újragondolt és újraszabott rendes évjáratkóstolóján úgy alakult, hogy csupán a száraz borokon tudtam végigszaladni, aztán még megkóstoltam pár érdekességet Litauszki Zsolt menüje mellé, de ezzel számomra véget is ért a rendezvény. A bőség zavara sajnos most tényleg bezavart, én pedig vesztettem is: jelen esetben az édes borokat. Ugyanakkor nagyon jó szárazakat ittam, de igazából egyetlen alkalommal volt na-ez-az-élményem: a Tokaj Nobilis 2009-es Birtokboránál. „Tisztaság, áttetszőség, finom virágok, jellegzetes ásványosság, később illatos gomba, gömbölyű savak, magától értetődő elegancia, természetes nemesség, pár gramm maradékcukor” – jegyeztem fel sebtiben, és azon melegében be is szereztem néhány palackkal, amiknek nemrégiben a fenekére néztem. (A bor pontosan olyan guszta a valóságban, mint itt a képen.)

Nemrégiben került a kezembe a '80-as évekből a Gondolat kiadó egyik népszerű sorozatánal, a Közös dolgainknak az egyik kötete: Orosz és ukrán utazók a régi Magyarországon (Budapest 1988). Közreadta, fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Tardy Lajos. Találtam benne két rövid részletet: az egyik a 18. század elejéről, a másik pedig szűk száz évvel későbbről árul el apróságokat a hazai borkultúráról, pontosabban arról, hogy mit láttak aból a külföldi szemek.

Az első tanúságtevő a kijevi születésű Vaszilij Grigorovics Barszkij, akit tudásszomja attól sem riasztott vissza, hogy pravoszláv létére pápistának adja ki magát, csak hogy bekerüljön a lvovi jezsuita akadémiára. 1724 tavaszán zarándokútra indult, melynek tervezett végállomása Róma. Eközben Magyarországon is átgyalogolt. Élményeit naplójában rögzítette, melyben a Miskolc környéki boroknak is szentel egy bekezdésnyi helyet. (Csak érdekességként: Barszkij Rómában XIII. Benedek pápához is bejut kihallgatásra. Hazafelé menet azonban kicsit eltéved, először Velencében, majd a Szentföldön időzik hosszabban. Végül halála előtt pár hónappal, 1747-ben tér haza Kijevbe.) Mocskos részletek a lapozás után.

Ez most sürgetősen kikívánkozott, pedig eredetileg azt terveztem, hogy egy érdekes kóstoló kapcsán majd alaposan körbejárom a Figula Pincészet borait a dűlőszelektált olaszrizlingtől a Szilénuszig és tovább, és majd arra vonatkozóan is cáfolhatatlan következtetéseket vonok le, hogy ifj. Figula Mihály megfelelően viszi-e tovább a boltot (mielőtt bárkiben kétségek támadnának: megfelelően). Volt azonban egy tétel, ami még az egyértelműen jó/nagy/koncentrált/összetett boroknál is izgalmasabb kísérletnek tűnt: a 2009-es cabernet sauvignon rozé, ami semmilyen tekintetben nem követte a nálunk dívó rozéhagyományt. (A rozé persze az eredeti tervet nem írja felül, remélhetőleg hamarosan lesz itt a 2208-as Bordoma és a 2006-os Gella és Szilénusz is.).

(A kép csak illsztráció)

A CS rozé a birtok pécselyi területeiről származó érett szőlőből készült acéltartályban, de nem reduktív technológiával. Ráadásként finomseprőn érlelték pár hónapig, hogy kifejezetten vastag bort kapjanak eredményként. Fakó, klasszikus hagymahéj színe valószínűleg oxidáció eredménye. Illatában egyrészről ott vannak a gyümölcsök, többek között gránátalma, citrusok, eper, markáns trópusi gyümölcsök. Másrészt a friss, de érett alapanyagból készül cabernet sauvignon fűszeres jellege némi málnával, szederrel és ásványossággal. Kitölti a szájat, kellően hosszú a korty, ám a vastagság, a finom szemcséjű, krémes struktúra sem tudja elfedni a rendkívül magas alkoholt: az éget ez elején, a közepén, a végén. A savak ellenben nagyon is rendben vannak, talán egy hangyabokányival több tannint el tudnék viselni, nem annyit, mint egy jó sillerben, de mindenképpen többet, mint amennyit benne hagynak bármelyik korrekt rozéban. Adva van tehát egy borszerű bor, amelynek színe ugyan a rózsaszínre hajaz, mégis közelebb van a vörösborokhoz, meg a dél-francia vastag, gyakran fahordós érlelésű rozékhoz. Aztán a borász úgy dönt, hogy palackozáskor gyorsan hozzáad egy kis széndioxidot. Miért? Ettől több primer gyümölcsaromát remél? Egy olyan borban, ami egyáltalán nem a friss gyümölcsökről szól? Vagy csupán a borászatban éled újra a mintegy százötven évvel ezelőtt dívó eklektika? Ámulok és bámulok, de nem értem. Ezzel együtt is tetszik ez a rozé: jogosnak érzem az ötöst.

(A fotót, amely illusztráció, és a palack tartalma nem egyezik meg a fent elemzettel, innen mentettem.)

Mit lehet gondolni egy aszúról? Mármint azon túl, hogy jó/tetszik/kérek még... A botrytis és a mindenféle összetételű cukrok igencsak bezavarnak a száraz borokon iskolázott szájakban. Ilyenkor meg kell találni a sav-extrakt-alkohol hármashoz képest azt a dimenziót, ami szépen elhelyezi az édességet és a vele érkező aromákat az amúgy is bonyolult, három-négy-n dimenziós koordinációs rendszerben. Szóval nehéz, és szép föladat puttonyszámok fölött merengni, aszúkat lögybölni, szagolni, szürcsölni, csócsálni. És ha nem is kell az aszúk bonyolultságának, sokdimenziósságának elméleti megalapozásához segítségül hívni megboldogult David Hilbertet, aszúkat pontosan értékelni mégis csak a legmagasabb szintje lehet a borértésnek.
Mindjárt itt van például egy tényező, amely talán egyetlen magyar bor sorsát sem befolyásolja olyan árnyaltan és mértékben, mint az aszúét: az idő. Tavaly egy nagyszabású kóstolón Kovács „Hétszőlő” Tibor épp arról értekezett, hogy a jó tokaji aszúnak több élete van mint hét macskának, ennek megfelelően Próteusz hozzá képest az állandóság jelképe lehetne. (A birtok történetéről, a gazdálkodás alapelveiről egy röpke kattintásnyira olvashatnak bővebben.) Kétségtelen azonban, hogy ezt csak kevesek tapasztalhatják. A többség meg kénytelen a borszakértők/írók, gyűjtők stb. szűk körének véleményére támaszkodni. A Hétszőlő esetében immár második alkalommal volt lehetőségem megnézni, cáfolja-e az idő létezését az aszú, jelen esetben az 5 puttonyos verzió. A lapozás után ezekből következik stílusosan öt 1999-től 1988-ig.