Kacskaringós utat járt be a szekszárdi Szent Gaál Pincészet, amíg jelen állapotába jutott. Volt az Aliscavin tulajdonában, majd egy Belgiumba a szakadt hazánkfia birtokolta, aki a pincészet központjának helyet adó kastélyt felújíttatta (ízlésről ne nyissunk vitát), a mellette lévő lóistállót pedig artisztikus érlelőpincévé alakította át. Végül három vagy négy éve Kovács Tibor (nem összekeverendő a Hétszőlő birtokigazgatójával, aki amúgy is dr. Kovács) vásárolta meg a birtokot kastélyostól, a városi Garay pincéstől, patinástól, és azon melegében a Szent Gaálhoz is csábította Mr. Gradowski Nagy Gábort, Magyarország talán egyetlen valóban repülő (mármint szenvedélyes vitorlázórepülő) borászát – aki persze nyughatatlan lélek lévén rövidesen tovaröppent.

Bizonyára idétlen szófacsaró poénok sorozatát lehetne gyártani abból, hogy Sebestyén Csaba „autószerelőből avanzsált borásszá”, de őseleganciája (legyen ez a szószörnyszülemény bármilyen ellentmondásos) amúgy is lepergetne róla minden öncélú viccelődést. Egyébként is: szeretem Sebestyén Csabát, már csak azért is, mert benne volt keze-lába abban (a tudósítás szerint kapus volt), hogy a sajtórabszolgák nem tudták lealázni januárban Szekszárd ifjú borászreménységeinek válogatott csapatát (Sebestyén Csaba, Takler András, ifj. Takler Ferenc, Bodri Tibor, Bősz Adrián, Neiner András felállásban kezdtek a szekszárdi aranylábúak). Meg persze a borai miatt, meg mert felnéz Taklerre, meg egyáltalán. Nem is késlekedtem megkóstolni a 2006-os évjáratból először boltba kerülő borait.

Gyümölcsös (meggyes, cseresznyés, ribizlis), illatos, játékos, ám elegáns italnak ígéri a palack hátcímkéje ezt a bort, melynek harmóniáját a „könnyed gyümölcsösség és szelíd barrique íz együttesen adja”. De mit kapunk?

A Welt am Sonntag szerkesztőjének, Nikolas Rechenberg blogjában fedeztem fel, hogy Andreas Ebner mellett mások is hont foglalnak Magyarországon, persze főleg a déli vidéken. A blogger egy berlini illetőségű ügyvéd, bizonyos Horst Hummel 2004-es Villányi Kékfrankosát mutatta be olvasóinak.

...avagy hogyan fikázzuk a biodinamikus termelőket?

Bor és Piac szerkesztője, Tompa Imre, a lap egy múlt nyári számában (Bor és Piac 2006/6. szám, 48. oldal; Bormágia) kétségeinek ad hangot a biodinamikus borászattal kapcsolatban, finomam fogalmazva is: fikáz.

Autóval Budapesttől bő másfél óra, és már élvezhettük is a 6. alkalommal megrendezett Egri Borszalonon kiállított borokat: 2500 forint belépti díj leszurkolása ellenében a János napi borszentelés után végigkóstolhattuk az egri borászok éppen piacra került vagy az előtt álló produktumait - a szakma és az érdeklődő nagyközönség egyaránt. A szakma is számon tartja az eseményt: ha itt-ott illetlen módon belefüleltem egy-egy beszélgetésbe, gyakran hallhattam derítési problémákról, borkősav elleni küzdelemről, savakról, alkoholról, tejsavasról stb. (A rendezvényt egyébként - akárcsak annyi mást a magyar borászat legújabb kori történetében - Gál Tibornak köszönhetjük.)

Nem szeretem a kínos helyzeteket. Nem szeretem, ha a király meztelen. Gyerekeim egyik gyakran hallgatott meséje, A császár új ruhája, nem kedvemre való mese. Az igazi király nem lepleződhet le - hibáiban is királyi. Persze ha arra is egzakt választ akarnék adni, hogy mitől lesz valakiből király, nehéz feladat elé állítanám magamat - inkább megfutamodok. De azért vegyünk például egy királyt (Karinthy: „csonka gúlát”): Fekete Béla bácsit, a somlói kézművesek körelnökét (korkirályát?). Ittam már tőle jót és kevésbé jót (uram bocsá': rosszat), de ettől mégsem változott semmi; hiszen vállalta minden cseppjét, nem volt mellette egy prémium Fekete Béla sorozat, amelyben - dupla vagy tripla áron - megkaphattam volna a csúcsminőséget. Az ilyen király királyságát hat Danton és tizenkét Robespierre sem tudná megingatni.

Hajlamos vagyok meghatódni magamtól, amikor felfedezem a spanyolviaszt. Elérzékenyülök, esetleg még egy tétova kézmozdulatot is teszek, mintha zsebkendő után akarnék kotorászni valamelyik zsebemben. Pedig csak evidencia történt: például az, hogy valaki tisztességes - bár talán tisztességtelenül sok - munkával létrehoz valami szépet. Mondjuk egy szép bort, ami nálam különösen nagy ok az elérzékenyülésre.

Manapság kötelező gyakorlat – ezért némelyik nyögvenyelős, rosszabb esetben hétemberes. Molnár Tamás amatőr had- és helytörténész-borász (Tamás bátya pincészete, Villány) azonban mestere az újbor műfajának. A Monarchia első évének egyik meglepetése volt az ő Millennium Baby Kékoportója 2000-ben (ahogy felidézem emlékezetemben, az még igencsak gyermeteg kísérlet volt a 2006-oshoz képest).

MTI hír ma délelőttről: Túl sok a bor Európában. Franciaország legnagyobb bortermelő vidékein lepárolják az idei termés egy részét és a minőségi borból majdnem tiszta alkohol lesz, amelyet aztán fertőtlenítő és tisztítószerek gyártásához használnak fel, vagy üzemanyag-adalékként. Van olyan bor is, amelyet talajjavításra visszaszállítanak a termőterületre. A krónikus túltermelés, a csökkenő hazai fogyasztás és az éles tengerentúli verseny példa nélkül álló méretű európai borválságot okozott. Az Európai Unió fizet a bortermelőknek készletük egy részének megsemmisítéséért és minden évben többmilliárd palack teljesen iható bort párolnak le tiszta alkohollá.