Nem szeretem a kínos helyzeteket. Nem szeretem, ha a király meztelen. Gyerekeim egyik gyakran hallgatott meséje, A császár új ruhája, nem kedvemre való mese. Az igazi király nem lepleződhet le - hibáiban is királyi. Persze ha arra is egzakt választ akarnék adni, hogy mitől lesz valakiből király, nehéz feladat elé állítanám magamat - inkább megfutamodok. De azért vegyünk például egy királyt (Karinthy: „csonka gúlát”): Fekete Béla bácsit, a somlói kézművesek körelnökét (korkirályát?). Ittam már tőle jót és kevésbé jót (uram bocsá': rosszat), de ettől mégsem változott semmi; hiszen vállalta minden cseppjét, nem volt mellette egy prémium Fekete Béla sorozat, amelyben - dupla vagy tripla áron - megkaphattam volna a csúcsminőséget. Az ilyen király királyságát hat Danton és tizenkét Robespierre sem tudná megingatni.
A pontos okokat csak sejtem: őt és a hozzá hasonlóan megszállott „borban igazságkeresőket” (mindjárt ott van mellette Györgykovács, hogy ne távolodjunk el első legkedvencebb borvidékemtől) semmi sem tántoríthatja el a kutatástól. Rögeszméik vannak, melyek aztán sokszor tévútra vezetik őket, de újra és újra nekirugaszkodnak, hogy közelebb jussanak valamihez, amiről talán maguk sem tudják, hogy mi is valójában.
Vannak azonban másféle királyok, olyanok, akik egyszer csak meztelenül rohangálnak a szemünk előtt, és szélhámosságokról próbálták elhitetni, hogy azok valódi értékek, az udvaroncok pedig hajlongva bókoltak: milyen csodálatos kelme, milyen finom kidolgozás, mennyire mesteri a szabás! Pedig a vak is láthatta: a király meztelen.
Van két meztelen királyom, aki jelen esetben három: Légli, Gere, Weninger; három borbirodalomból, ami jelen esetben kettő: Villány és Dél-Balaton. És van két átabotában összehányt, trehány munka - amiket marketinggel kívánnak eladni. Piti. (Persze sokféle kérdést felvet a két kóstolt bor, ami hosszabb kifejtést igényelne).
Gere & Weninger Rosé 2006
A meglehetősen kevéssé informatív címkével láthatólag a fiatal generációt kívánják megcélozni: rettenetesen ízléstelen színvilág (halványlila vagy inkább bugyirózsaszín alap, amit széles, levendulalila keret szegélyez) - ám ez nem meglepetés, hiszen tavaly is ilyen volt. Egyszer Neszmélyen halottam egy kis rögtönzött előadást Kamocsay Ákostól arról, hogy mennyi energiát fektettek a brit fiataloknak szánt boraik címkéinek megtervezésébe - akkor, ott, a címkéket látva úgy véltem, nem hiába. Itt és most úgy vélem, a híres-neves magyar-osztrák szerzőpáros talán szintén elgondolkodhatott volna a címkén egy-két órácskát - ennyi idő elenyésző ahhoz képest, amennyit egy évben a szőlővel foglalkozni kell.
A bor ígéretesen indít: halvány hagymahéj szín, az illata friss, epres, az enyhe szénsavasság olyan diszkrét, hogy valóban csak az illatok feltárását segíti. Eddig hibátlan. Aztán következik az első korty s vele az első meglepetés: a mellbevágóan durva savak minden egyéb ízérzetet elnyomnak. Annyira meglepő ez a nyers íz az illatok tisztasága és üdesége után, hogy nem akarok hinni a számnak. Újabb próba következik. A második és a harmadik kortyra mintha szelídülnének a savak, de az az alapvető érzet nem változik, hogy ebben a borban nagyon elbaltáztak valamit a készítői. A bor iható, de ízében nyoma sincs annak a harmóniának, amit az illata mutat. Összességében iható, de folyton az motoszkál a fejemben: a címke egyik neve készíti Villány emblematikus borát, a Kopárt, a másik pedig Sopron királya, aki a kékfrankosnak végre rangot tudott adni. Ennyire telnék két ilyen kvalitású borász tehetségéből, ha összefognak? Vagy talán nincs is összefogás, hanem csak névmarketing? Így vagy úgy, snassz ez mindenképpen.
Légli 333 2006
Ha valakinél, Légli Ottónál nem kötelező gyakorlat az újbor-készítés. Még arra is ügyelt, hogy megteremtse újbora imázsát: minden év 333. napján kerül piacra (palackozzák le?, teszik ki a boltok polcaira?) ezt a küvét, ami – és itt bárki akár abba is hagyhatja a továbbiak elolvasását - szar. Így röviden.
Az összetevők alapján minden adott egy friss, kellemesen illatos, könnyed, nem savhangsúlyos borhoz. Irsai Olivér, Muscat ottonel, Zenit, Rizlingszilváni (Müller Thurgau) a négy összetevő, egy francia és egy német eredetű, valamint két hazai nemesítésű fajta - mindegyik házasításban mutatja a legjobb formáját: a Muscat ottonel finom savai jól ellensúlyozzák a másik három fajta lágy, lomha savait. Elvileg.
Ennél a bornál is szépen indult minden: palack kinyitása (szívet melengető, halk pukkanás), az első korty kitöltése... Kristálytiszta, üde, halványsárga szín. Illata hibátlan: érvényesül a muskotályos fajták aromája, behízelgő, már-már azt mondanám, nőies ital - de párom szerint ilyent nem illik mondani. (Eszembe is jutott: a gyümölcsleveken nevelkedett generációnak miért nyújtott frenetikus élményt néhány éve az alacsony árkategóriájú borok között a Hilltop Cserszegi fűszerese, amely persze korrekt bor, de annyi izgalom és tűz van benne, mint egy angol aggszűzbe - persze az angol piacra is készült.) Szerencsére nyomokban sem fedezhető fel a sok friss borra jellemző élesztő (lásd lentebb: Dúzsi Szegzárdi Fürtike 2006).
A meglepetés itt is az első korttyal érkezik. Az illat után valamiféle lágy, behízelgő, finom ízeket várnék. Az ízben is folytatódik a frissesség (élesztős mellékíz nélkül), de itt is minden várakozásomat keresztbe verik a rettenetesen savasak - óriási a kontraszt az illat édessége és az íz savassága között. Ugyanakkor van a borban valami ragadós gejl mellékíz, ami hosszasan ott is ragad a számban, mintha valamilyen mesterséges aromával ízesített szirupot nyalogatnék. Ez a bor lecsengése: hosszú és kellemetlen.
Nem a legsikerültebb produktum. De a 2007. év 333. napján ismét próbálkozom.
