Nem szeretem szidni az átkost, de amikor Burgenlandról, a burgenlandi borászok sikereiről olvasok, unos-untalan felmerül bennem: talán tarthatnánk mi is ott, ahol a schwagerek – legalábbis a borászkodásban –, még egy jó kiadós glikolozás után is! Tudvalévő ugyanis, hogy Burgenland földmívelői jó 90 éve még a magyar kincstárnak fizették az adót.

Na mostan induljunk ki egy feltevésből: nekünk, magyaroknak, az a rizling, ami a németeknek a rajnai. Vagy lehetne az. Szerintem is. Csakhogy amolyan magyarosan nagy természetű a fajta. Azaz a lehetőség benne van, ám a nagy bor, a nagy Olaszrizling késik, egyre csak késik. Mintha hiányozna a mérce. Pedig Magyarország legelterjedtebb fehérszőlője, de ismerik tőlünk délebbre (graševina) és nyugatabbra (welschriesling) is, sőt Észak-Olaszországban kellemes kis pezsgőket hoznak össze belőle.

Kedves barátom - sőt több -, Csega, aki egyébiránt a borkereskedelem kellemesebb végén dolgozik, azaz a beszerzéssel foglalkozik, ellátogatott a Vinitalyra. Dolgozni ment, nem szórakozni (tudom, szar munka, de valakinek ezt is csinálni kell). Illat és ízkavalkád 17 pontban (illanatban) és megfelelően hosszú mondatokban.

Reggel madárcsicser meg a bárányfelhők mögül a szűrt, rózsaszínes fény (rózsásujjú hajnal), meg hogy ellensúlyozzuk a hangulat bántó gejlségét, álmos botorkálás zöld csíkos, nyűtt frotírköntösben, két laza szellentés az erkélyen, nem lapos, de nem is recsegő, az már közönséges lenne. Közben egy (két-három) korty frissítő rosé, könnyed, laza, nem mély, de érzékeket felpiszkáló. Ja kérem, ha valaki azt mondja, hogy roséval indítani a reggelt alkoholizmus, talán kérdezze meg erről a franciákat... (Na jó, a bortól gyorsuló franciák általában nem is egy nagy büdös ún. világváros kellős közepén ropogtatják meg reggelente a fekvéstől renyhült belsőjüket.)

Albert gazda Művelt Alkoholista postja (Burgundia Burgenlandban)) arra sarkallt, hogy utánajárjak ennek a burgenlandi burgundi históriának. Mert bár Albert gazda a Bortársaság révén jutott az izgalmas nedűkhöz, a rettenthetetlen ungarische borbuzi szabadcsapatok az ünnepek alatt valószínűleg többször is lecsapnak a labanc állásokra, hogy éltető nedűt zsákmányoljanak - folytatva igaz magyar őseink legnemesebb hagyományait: ma bor, tegnap gorenje; tegnap trabant, ma bicikli...

Mintha dolgozna Budapest közelében, az etyeki dombokon egy borász, aki legalábbis figyelemre méltó következetességgel készíti borait. Jó, nem szabadkézzel festi, Malya Ernő ecsetje mellett mindig kéznél van a vonalzó, a körző, a patikamérleg (meg mikroszkóp, kémcső, pipetta, Bunzen-égő). Nincs improvizálás. Szigorú tervezés van – ahogy azt Malya Ernő (nem mellesleg Év Bortermelője 2002 és egyben a magyar borászat élő történelemkönyve, akinek keze alatt megfordult jó néhány borászgeneráció Szigetcsépén, a Kertészeti Egyetemnek a ma már az igencsak kétes hírnevű Szigetvin tulajdonában álló egykori tangazdaságában) megtanulta és tanította.

Már vagy két tucat zsebkendőt telesírtam: vége szakad egy szép hagyománynak, ismét szegényebbek leszünk, no. Szóval jártamban-keltemben a neten találtam egy érdekes naptárt, amit a badeni Oberkircher Winzergenossenschaft adott ki 2003-tól 2006-ig. A tizenkét lapos képes naptárban az egyes hónapokat nem szexi autók és szexi modellek párosa, még csak nem is szexi palackok és még szexibb modellek együttese, hanem szexi Winzerek és Winzerinek jelenítették meg képileg.

Március 6. óta már szinte minden boros fórumon megjelent a hír: meghalt Ernest Gallo, aki rászoktatta az amerikaiakat a borivásra, és testvérével felépítette a a világ egyik legnagyobb borászati vállalkozását: a Gallo birodalom 90 országban értékesíti mintegy 75 millió kartonnyi borát.

Illusztris társaságban lenni jó dolog. Annak marketingértéke van, és persze sok mindent jelent, de legfőképpen pénzt: közvetve és közvetlenül. A sznoboknak mégiscsak más érzés az év pincészetéből az év borászának a borait kortyolgatni. A hazai borászszakma nagy bilijében biztosan kavar néminemű vihart egy-egy választás, van tülekedés az excrementum körül. Elsősorban nyilván nem a borászok tülekednek – annál inkább a mögöttük álló befektető.

Rókusfalvi Pál ugyan sokat tesz azért, hogy ismertté tegye az Etyektől a Velencei-tó északi partjáig lenyúló, 1600 hektáros Etyek-Budai borvidéket, valójában a borszeretők legfeljebb a nagy pincészetek (Törley, Hungarovin, Nyakas) és egy-két kisebb birtok (Gombai, Hernyák Laci, Etyeki Kúria, Haraszthy Vallejo Pincészet) nevét ismerik. Azt is sokan tudják, hogy a környék talaja, mikroklímája hasonlatos Champagne-éhoz, azaz ideális a pezsgőalapborok készítéséhez, megy hogy a 19. század végén Törley József jóvoltából futott fel itt a szőlőtermelés. Pedig az etyeki rendezvények (tavasszal Pincefesztivál, kora ősszel Kezes-lábos) évről évre egyre több embert vonzanak Budapestről.