Kacskaringós utat járt be a szekszárdi Szent Gaál Pincészet, amíg jelen állapotába jutott. Volt az Aliscavin tulajdonában, majd egy Belgiumba a szakadt hazánkfia birtokolta, aki a pincészet központjának helyet adó kastélyt felújíttatta (ízlésről ne nyissunk vitát), a mellette lévő lóistállót pedig artisztikus érlelőpincévé alakította át. Végül három vagy négy éve Kovács Tibor (nem összekeverendő a Hétszőlő birtokigazgatójával, aki amúgy is dr. Kovács) vásárolta meg a birtokot kastélyostól, a városi Garay pincéstől, patinástól, és azon melegében a Szent Gaálhoz is csábította Mr. Gradowski Nagy Gábort, Magyarország talán egyetlen valóban repülő (mármint szenvedélyes vitorlázórepülő) borászát – aki persze nyughatatlan lélek lévén rövidesen tovaröppent.
A kilencvenes évek közepétől többször is nekirugaszkodtam, hogy barátságot kötök a Szent Gaál borokkal. A jó szándékomat azonban még a jutányos árak biztosította kedvező légkör ellenére sem koronázta maradéktalan siker. Abban az évben, amikor Kovács Tiboré lett a pincészet, amit már Nagy Gábor birtokigazgatott, volt szerencsém közelebbről is szemügyre venni a birtokközpontot és a boraikat. A szortiment stílusban illeszkedett a kastélyhoz: meglehetősen vegyes képet mutatott, ha jól emlékszem, talán egy 98-as Cabernet Franc mutatott valamicskét a lehetőségekből, amelyek alapján szebb jövőt jósolhattunk a borászatnak. Látszott a törekvés, kevésbé annak sikere. Persze a technikai problémák akkor nyilvánvalóak voltak, nem is rejtették véka alá: nem tudták megoldani az egykori istállóból kialakított érlelőpince megfelelő klimatizálást, és a terméskorlátozás is gyermekcipőben járt még akkoriban. Az elszántság azonban nem hiányzott.
Hiába azonban az új tulajdonos új szemlélete, a pincészet valahogy nem tudta bevenni a hazai borelit fellegvárát, a huszáros rohamok rendre elhaltak. Legföljebb kétes marketingkísérleteikkel keltettek feltűnést, kevésbé boraikkal. Emlékezetes eset volt az abszolút csúcsbornak szánt B verzió – g500 fantázianevű Cabernet Sauvignonjuk ezer palackjának piacra dobása (Megszületett a legdrágább listaárú magyar vörösbor), ami a reklámszövegek szerint elképesztő hozamkorlátozással (fél kiló szőlő tőkénként) termelt szőlőből és 25 hónapos barrique hordós érleléssel készült (most ne menjünk bele annak taglalásába, hogy a „minél kevesebb marad a tőkén, annál jobb lesz a bor” gondolkodásmódnak vajon hol van a racionális határa; érdekes lenne erről megkérdezni Györgykovács Imrét vagy éppen dr. Kovácsot Tokajban). Érdemes idézni a bor hátcímkéjét:
Mindennek van egy csúcsa, ahonnan már csak lefelé vezet út, és van, amikor a méret a lényeg. Sőt, néha a nagy test önmagában is érték, főleg, ha a telt idomok lágy illatokba burkolva sejlenek fel, de vigyázzunk, a lágy felszín alatt félelmetes erők dolgoznak. . .
Ui. A "B" nem másodikat jelez! Azt jelenti brutál.
Ez tényleg brutál – sajnos nem feltétlenül a bor, de a szöveg mindenképpen. Az önmarketing azonban tartalom nélkül már nálunk is sikertelen, nem mindog elég ráírni egy palackra valamilyen brutálisan magas árat – és ennek örüljünk.
Ne legyünk persze igazságtalanok. A Szent Gaál ért el szép sikereket: egy arany és két ezüst Bordeaux-ban, és a legjobb átlagpontszám a Borkalauzban, mint büszkén hirdeti a honlapján. Két éve a 2003-as Passionata fantázianevű Cabernet Francjuk aranyérmet, a szintén 2003-as Cabernet Sauvignon ezüstöt kapott, tavaly pedig a 2004-es Q Cuvée (Kékfrankos, Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc) nyert ezüstöt a Challenge International du Vin-en. Az aranyérem mégis csak aranyérem, különösen ha Bordeux-ban adják. A honi borsajtó azonban nem zengte hangosan a Szent Gaál borok dicsőségét, hacsak fizetett cikkekben nem.
Készítenek a Szent Gaálnál nem-csúcsborokat is – jókat jó áron. Szerencsénkre. Hiszen mindennapi kenyerünk a bor – hogy egy szép képzavarral éljek. Itt van például jelen vizsgálatunk tárgya, a 2006-os Badarka, ami egy jó kiállású kadarka baráti áron (1300 Ft, Cora, SPAR). Megjegyzem, csomaglása kísértetiesen Balla-dizájn, bár a Badarka csomagolópapírja alatt van egy szokványos címke is. Megérne egy misét, hogy ki koppintott kiről (úgy tudom, bár nem láttam róla papírt, hogy Balla Géza a borai jellegzetes csomagolását le is védette). Aki ismeri a Wine Princess Kadarkáját, a Badarka csomagolópapírja mögött nagy bort sejthet, és ő téved is egy nagyot. Jobban jár, ha vásárlás előtt elolvassa a bor ajánlását a csomagoláson.
A névválasztás (Badarka) amúgy jó ötlet: miközben könnyen megjegyezhető, a bor üzenetével (de szép kifejezés!) összecsengő márkanév, felidézi a fajtát is. Azt is érdemes tudni erről a borról, hogy Szekszárd talán legnagyobb egybefüggő kadarkaültetvényéről származik, a Várdombról.
A színe már nem az a nyers, meggylevesen vörös, annál sötétebb árnyalatú, ami jelzi is, ez már nem a klasszikus újbor; a textúrája közepesen sűrű, méltóságteljesen, ám közel sem lomhán mozog a pohárban, szép templomablakokat rajzolva a pohár falára.
Illata egyszerre friss, borsos, összetetten fűszeres, de gyümölcsös is, a frissen szedett és préselt fanyar meggylé illata köszön vissza. A friss illatok mellett azonban már érezhető benne valami komolyság, itt-ott a málna is előbukkan (gyerekkori teher: nem szeretem a málnát). Ropogós, üde savai harmonikusan illeszkednek a a gyümölcsös ízekhez. Nem testes bor, nem nehéz, cserzőanyagai finomak, visszafogottak. Mintha egy alapvetően borsra alapozott fűszerköltemény aromái izgatnák ízlelőszerveinket. Nagyon kellemes italú, elegáns, de nem ad túl hosszú élményt, hamar elszállnak az ízek-illatok, a vékonyka test gyorsan eltűnik a szájból, ezért gyorsan is fogy, gyakran kell tölteni. Majdnem újbor.
