Ez lenne itt a reklám helye, ám a feltételes mód a segítségünkre siet... Augusztus utolsó szombatjára remek kis kóstolót szervezett a Junibor Egyesület. A borok kiválóak és kiválóbbak voltak, a közönség kulturáltan érdeklődő (művelten alkoholizált), a háttérzene kellően visszafogott, ám élvezhető. Szóval kivetnivaló egy szál sem.

Az élet nehéz, hogy elpuffantsak mindjárt az elején egy magvas közhelyet, ami nálunk, e Kárpátoktól ölelt kis országban igazabb, mint... Ugyanis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nekünk mindig és direkte a kapa nyelének a keményebb végét adják a kezünkbe – gondoljuk nap mint nap. (Persze ettől még gondoljuk azt is, hogy Isten kalapja meg rajta a bokréta – bár más viszonylatban, tudjuk jól.) Így aztán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor rábukkantam a német Vinum magazin rövid hírére, egy hírecskére, amelyben egy kora tavasszal Spitz an der Donauban történt bűnesetről tudósítanak. Óóó – kiáltottam –, drága, drága schwagereink, kikre tekintenék mint vezérlő csillagra, ők sem jobbak, a Deákné vászna ott is etalon!

A multikulti kedvemre való, és nem vagyok a globalizmus engesztelhetetlen ellenzője sem, mégis jobban bizsereg a vérem, ha a tengerentúli konzerv cabernet-k, pinot-k és chardonnay-k után valami üdén egyedi itthonira találok, még ha egy kis tyúkszarosság is keveredik az illatába. Örülök tehát, hogy egyre-másra tűnnek fel minden borvidéken a terroirfaggatók, akik a maguk sokszor igencsak szűkös lehetőségeivel próbálnak kitörni a konzervvilágból. És ha ezt sikerrel teszik, meg fel is fedezik őket (vásárlók, nagykereskedők), akkor akár (nem egyszer felemás) sikertörténet lehet belőlük: bezzeg-terroiristák a mcbor-rengetegben. Az egyik kitörési pont lehet a bio, aminek tőlünk nyugatabbra egyre nagyobb a kultusza, számtalan iskola és irányzat teszi közzé elméleteit: az évente megrendezett nürnbergi BioFach kiállítás, amely szinte minden irányzatnak helyet ad – idén tavasszal éppen a biobort tette fő témájává –, mára utazó cirkusszá vált, amely a világ számos pontján fellép Sanghajtól Bostonig.

A matematikailag problémás szerda bora következik. Nehéz három és fél hét – kényszerpihenő – mögöttem, a végtelen előttem, tehát lazító bor kell ide, hozzá pedig McFerrin és Richard Bona, esetleg Chet Baker, de ilyenkor a „legendás” nyolcvanas évek alternatívjait sem vetem meg, legyen akkor Cure vagy Nick Cave à la Der Himmel über Berlin. Közben elmerenghetek azon, hogy miből is áll össze a bor íze.

2007-es rozékat kóstoltunk. Én az alábbiakkal próbálkoztam.

Matematikailag talán problémás, de tegyük fel, hogy szerda a hét, legalábbis a munkahét közepe (vö. mittwoch), tehát ünnepeljünk – borral. Bár bort minden nap minden ételhez, de a szerda különleges, tehát különleges, szívünknek kedves bor illik hozzá. És ha megvan, igyuk az első poharat arra, hogy túléltük a hétfőt és a keddet, aztán gyorsan töltsük ki a másodikat, amiből erőt merítünk az előttünk álló két munkás hétköznap elviseléséhez. A bakelitjeink közül esetleg kiválasztjuk hozzá Ellington Solitude-ját Thelonious Monk dinamikus vagy Billie Holiday sercegő előadásában, esetleg rácsodálkozhatunk Szabó Gábor grimaszolós-beleélős játékára, miközben minden kortyát élvezzük a Burgundia déli részéről, Mâcon környékéről származó Pouilly-Fuissének, ennek a nem világfajta chardonnay-nak.

Egy fajta, amiről (majdnem) mindent tudni vélünk. Őshazája a Loire völgye – Sancerre és Pouilly-Fumé –, de manapság a mérce Új-Zéland, Marlborough környéke. Közhelyek tömkelege füves, bodzás, csalános, zöld gyümölcsös, uram bocsá', macskapisis, az érettebbeknél csipetnyi feketeribizlis, cassisos, citrusos illatjegyekről, üde savakról. Könnyed, elegáns, illatos, divatos, sauvignon blanc. Egy paradox fajta, melynek a világstandardja talán minden fehér fajtáénál jobban bevésődött a borkedvelők agyába – valószínűleg nem véletlenül: e standardok szintjén a sauvignon blanc könnyen érthető. Csakhogy éppen ezért nehéz fajta: mert ugyan ki mer egyéni arcot adni neki – és ki képes felismerni a nagy egyéniséget? Persze a hughjohnsonok és a robertparkerek segítenek, mi meg érezzük, amit kell.

Új év, új „évborásza” – így megy ez a sógoroknál (is). A Falstaff Magazin szerkesztőségének idei választottja a tavalyi győztes, a burgenlandi Paul Kerschbaum után most egy nálunk kevésbé ismert borvidéket, a Donaulandon belül nemrég önállósodó Wagramot képviselő, szemérmetlenül fiatal Bernhard Ott. A Falstaff-énekeseket (vö. Bryn Terfel) megszégyenítő testi adottságú ifjú titán fotóját nézve kétségtelenül felmerülhet a kérdés: szerepet játszik-e egy borász sikerében, hogy fotogén. Mert Bernhard Ott az; és a Falstaff Magazin hangzatos (bár a honi kultúrkörben talán nem egyértelműen pozitív) címet is talált a meglehetősen piknikus alkatú férfiú fotóját hozó borítójára: Bernhard Ott, a lösz bikája. A feuersbrunni borász produktumairól azonban szuperlatívuszokban nyilatkoznak – de érthető: Ott az ő választottjuk.

Gyűjtő vagyok, le sem tagadhatnám; lényegem a gyűjtés. Most nem térnék ki bővebben arra, hogy gyűjtőként is értelmetlen tevékenységnek vélek minden gyűjtést, főleg ha az éppen a borok felhalmozásával kapcsolatos, hiszen kevés irracionálisabb dolog van a borgyűjteménynél, amely akkor mutatja meg valódi értékét, ha fogy, ami meg ellentmondana a gyűjtés lényegének. A történeti hűség kedvéért annyit el kell mondanom, hogy a Palandort is gyűjtő, egészen pontosan bakelitgyűjtő (oh, pardon: vinyl) szenvedélyemnek köszönhetem, meg a világ legjobb lemezantikváriusának, akitől ajándékba kaptam az első Karádi és Berger furmintot sok-sok éve. Azóta elfogyasztottam jónéhány palacknyit a Karádi Szilvia és Berger Zsolt irányította pince terméséből, sőt a 2004-es furmintjuk olyannyira megihletett (alanyi költőt), hogy megénekeltem. Akkor csak azt gondoltam, felfedeztem a spanyolviaszt, mostanában meg azt gondolom, hogy sokkal többet: egy véletlenül vagy tudatosan – ez a gyakorlatban talán érdektelen, ha teoretice nem is az – elkészített nagy bort.

A németek szaksajtó optimista a 2007-es újborok jövőjét illetően. A VDP (Verband Deutscher Prädikatsweingüter) közelmúltban közzétett jelentése szerint minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ebben az évjáratban remek borok készülhessenek. (A jelentést – jó dolog a nemzeti büszkeség – minden számottevő német boros portál és weblap közölte.) Az időjárás is segítette a borászokat: hosszú volt a vegetációs periódus; a kellőképpen száraz időjárát és a hőmérséklet ideális alakulása (meleg nappalok és hűvös éjszakák) is sokat segített a német vincelléreknek abban, hogy egészséges és tökéletesen beérett, magas cukorfokú szőlőt szüretelhessenek, bár a savak a késő októberig elhúzódó szüret miatt némileg csökkentek. Különösen a rizlinghez fűznek komoly reményeket.