Ez lenne itt a reklám helye, ám a feltételes mód a segítségünkre siet... Augusztus utolsó szombatjára remek kis kóstolót szervezett a Junibor Egyesület. A borok kiválóak és kiválóbbak voltak, a közönség kulturáltan érdeklődő (művelten alkoholizált), a háttérzene kellően visszafogott, ám élvezhető. Szóval kivetnivaló egy szál sem.
Persze az bizonyosan többeknek is feltűnt, hogy ad 1 az egyesület tagjai közül nem mindenki jelent meg, pedig a rendezvényt népszerűsítő szórólapon a teljes tagság felsoroltatik (bort azonban szerencsére küldött maga helyett néhány távol maradó, akit bokros teendői máshová szólítottak); ad 2 arra a legtöbb esetben nem derült fény, hogy a kóstolón bemutatott két borhoz milyen módon kötődne a bemutatója – már ha... Merthogyugyanisdebár saját jogon – az én értelmezésemben: saját borral – bizony kevesen tudtak fellépni. Az egyik végletet képviselte (ábécé!) Bolyki János, a DemeterVin ifjú tulajdonosa, dr. Demeter Novák Endre, a Maurus ifj. Kamocsay Ákosa; Franz Weninger Junior, és állt volna mellettük Sebestyén Csaba (hiánya fájó volt, bár boraival kárpótolhattuk magunkat). A másik végen pedig sokan mások, az egyesület majd' teljes tagsága, egy Árvay, egy Bukolyi, egy Szepsy és így tovább. A két vég között pedig állt Jekl Flóra, aki legalább bizonyos tételeket magáénak mondhat (például egy szép érlelt rozét – lásd alább).
Persze a helyzet bonyolultabb, ahogy a helyzetek általában bonyolultabbak szoktak volt lenni, hiszen az köztudott, hogy Konyári Dániel napjai java részét a pincében tölti, simogatja, igazgatja a Konyári pince borait, ahogy az ifjabb Prácserek is, más meg talán kevésbé folyik bele a napi munkába – egyelőre. Talán ebből eredhetett a rendezvény fent említett második, és talán nem is kiküszübölhető, hibája. Az egyesület tagjainak többségében egy közös vonás van: egy jó nevű családi pincészet majdani örökösei ők. Sztárborászok sztárgyerekei... Akiknek a barátkozásához a külvilágnak vajmi kevés köze lenne.
Nem úgy a felvonultatott borokhoz: előkerültek rejtett vagy nem forgalmi tételek, izgalmas, egyelőre a pince mélyén palackban pihenő küvék, terroirfaggatásra alkalmas palackok; a beszélgetésekben – merthogy lehetett azt is – pedig izgalmas elméletek, forradalmi hevületek, bátorság, lendület, szépség, ahogy az illik: szárnyalt tehát az ifjúság édes madara. Én a szőkékkel repültem. Elsősorban a fehérekre koncentráltam.
A sor elejére kívánkozik az Erzsébet Pince (a Dégenfeldnél múlhatatlan érdemeket szerzett Prácser Miklós és felesége alapította 15 hektáros családi pincészet, ahol a második generáció, Prácser Hajnalka és testvére, ifjabb Miklós aktívan részt vesz a munkában). 2007-es száraz furmintjuk számomra igazi meglepetés, behízelgő, virágos illatokkal, remek sav-test-alkohol egyensúllyal. Bár az én ízlésem az ennél vastagabb furmintokra szavazna, ez a bor mégis hódított. Ehhez képest a félédes 2007-es hárslevelűjük egysíkúnak tűnt, első blickre az édességen túl nem sokat mutatott.
Hasonlóképpen Tokajból, egészen pontosan Mádról érkezett a másik meglepetés, a DemeterVint igazgató dr. Demeter Novák Endre 2006-os hárslevelűje, amely egyszerre volt friss, gyümölcsös, ásványos és telt. Koncentrált bor, amelyhez 70-80 éves tőkékről szüretelték az alapanyagot – ettől mindig elalélok, és érezni vélem az ínyemen a gyökét több évtizedes küzdelmét a kövekkel. Alaposabb vizsgálatra érdemes tétel, új arca Tokajnak.
Hozta a formáját a Maurus 2006-os ezerjója, amely mintha hónapról hónapra szépülne. Ha így folytatja, új mércét állíthat fel az ezerjók között. Számomra meg egyre világosabbá teszi, hogy ez a fajta elszakíthatatlan a fától, ha nagy bort szeretnénk belőle. A fahordó felszínre hozza a robusztus testben rejlő szép formákat – Famichelangelo a bormárványból...
Ifjú Kamocsaytól csupán egy félfordulatnyira volt Frittmann Péter, így azonnal összehasonlítást tehettem: mit tud egy alföldi ezerjó. Frittmannék 2007-es ezerjója egy cirka 30 éves ültetvényről származik, és persze lényegesen könnyedebbre hangszerelték, mint a Maurusét. Illatában mezei virágok, alma, kevéske ribizli, ízében üdítő fanyarság, kellemes és harmonikus savak. Kifejezetten izgalmasnak tűnt ott és akkor.
Szép emlék Bolyki János 2005-ös hárslevelűje (Metha Thema) és Gálék (itt és most Péter az illetékes) 2007-es olasza is. Számomra Bolyki Jánosnak minden bora meglepetés, erről a 14 hektós tölgyhordóban érlelt hársról azonban csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, ahogy azt egy kolléga korábban már volt szíves megtenni: vastag, olajos, egyedi és harmonikus, egy kidolgozott bodybuilder Egerből. A viszonylag magas alkohol csak a szálkásításban segít: kiemeli az illat- és ízszálakat, önmaga azonban észrevétlen.
Rozékból a felhozatal kellően unalmas lett volna, ha nincs ott Jekl Flóra, aki egyrészt hozta magával a 2007 Jekl sillert, ami két teljes napot ázott héjon, ehhez képest ellentmondásos volt: az izgalmas, fürge savak nem tudták feldobni a lapos ízképet. Annál izgalmasabb volt Flóra saját kreációja, a 2007-es, Il Primo fantázianevű pinot noir–kadarka rozé, amely a műfaj franciás vonalát követi: teltkarcsú, de túlmutat az egynyári, „málnaszőr helyett a gyereknek jó lesz” felfogáson. Fűszeres, ribizlis, málnás illatvonala izgalmas, savai azonban talán tompábbak annál, mint amit a molettsége megkívánna.
A vörösek között volt néhány meglepetés. Dúzsiék például egy 2007-es menoirral rukkoltak elő, az egykor másodrendűnek tekintett kék medocot egyre többen kezdik felfedezni. Dúzsiék egyelőre mintha próbálgatnák a fajtát. A kísérletük eredménye jelen esetben egy parfümös, illatos, könnyeden elegáns bor, amiben a tanninkészlet visszafogott, de jól kitapintható.
Hasonlóképpen az eleganciájával tűnt fel Heinmannék 2007-es kadarkája, amely egyre inkább közelíti azt az ideálképet, amit a kadarkáról kialakítottam: gyümölcsök, fűszerek és elegáns savak... Az összkép azonban még nem az igazi, egyelőre több a puszta mint a pinot.
Bolyki Jánosnak vörösben is sikerült a formaidőzítés: bár 2006-os kékfrankosából hiányzott az a fajta kemény mag, ami a hárslevelűjét annyira izgalmassá tette, de ez sem tucatbor. Fajtajelleg és egyediség találkozása, leginkább az egykori Pók-Polonyi Pince 90-es évek végén palackozott kékfrankosai emlékeztet.
Más stílust követ a biodinamikusokkal szimpatizáló Weninger Junior a 2005-ös Spern Steinerével. A Weninger famíliával szemben részrehajló vagyok, mert első emlékezetes és izgalmas kékfrankos-élményem hozzájuk kötődik. Izgalomból ebben sincs hiány, zöldborsfelhő és vadszeder bokor a tehénistálló szomszédságában, kóstolva mineralitás és ismét mineralitás. Már-már ragadna magával a feszes savszerkezet és az rétegzettség szépsége… ha nem érezném benne a kimértséget, a távolságtartó hűvösséget (mesterkéltséget?). Barátkozni kellene vele?
Konyáriék 2007-es fehér Loliense-e soványka volt, ám vörösben erősítettek. Konyári Dániel elő is húzott a pult alól egy korty jövőt: a 2006-os Pávát. A bordói házasításba (50% cabernet franc, 45% cabernet sauvignon, 5% merlot) sikerült belesűríteni egy szeptemberi erdő minden illatát az ázott avartól az érett erdei gyümölcsökön át az ázott állatok kipárolgásáig. Gazdagság, vastagság, kerekség – már-már túlzott simulékonyság, Konyáriék Pávája egyelőre ügyesen táncol az elegáns-érett kerekség és az unalom pengevékony határmezsgyéjén. Ha van bor, amelyik túlzottan érzékeny a formaidőzítésre, gyanúm szerint ez az lehet – és mint fél füllel hallottam, elborzasztóan magas áron juthatunk hozzá majd, ha...
Ha tudom előre, hogy ott lesz, tán mást sem csinálok, csak Buttlerék 2005-ös syrah trilógiájával faggatom a terroirt: egy a Szarkás-tetőről, 200 és 300 méter tengerszint feletti magasságról, egy a Nagy-Egedről (300-400 m) és egy ugyanonnan, csak fentebbről, 400-500 méterről. Csak megerősíteni tudom Alföldi kollégát, valóban a Nagy-Eged (400-500 m) a legnehezebben megközelíthető, de mindhárom bor koncentrált, bonyolult, nehezen kibogozható. A legmagasabbról származó azonban egyelőre elborzaszt brutális erejével: sűrű, gazdag, talán majd tíz év múlva szép is lesz.
Ittam, beszélgettem, jól éreztem magam. Akkor ott nem is kellett több.
A poszt A Művelt Alkoholistán jelent meg.
