2007-es rozékat kóstoltunk. Én az alábbiakkal próbálkoztam.
Béla és Bandi Rozé 2007 Balatonszőlős
A Bortársaság romlatlan népi hősei, rockerek, akik piros traktorral érkeztek Balatonszőlősről. Kékfrankos rozéjuk színe a Dúzsi-féle, már-már klasszikus vonalat követi: halvány hagymahéj barnás reflexekkel. Az illat is a Dúzsi-iskolát idézi, bár Béla és Bandi amolyan „majdnem” illatbombát produkált: áradóan intenzív epresség, friss szőlőillat, ami mögött feldereng némi ősi tyúkszaros büdösség is. De ez az utóbbi annyira sejtelmes, hogy elsőre fel sem tűnik; sokkal inkább zavar az újra és újra felbukkanó, kicsit égető alkoholillat, amit a tényleges alkoholtartalom (13%) nem feltétlenül indokolna. Az ízkép kiegyensúlyozatlan: miközben intenzívebb, izgalmasabb, fürgébb savakat várnék, a korty vége karcol. Másfelől viszont ezek a savak nem képesek ellensúlyozni a gyümölcsös, már-már tropikális édességérzetet. Strukturálatlan és rövid; hiányzik belőle a felszabadító, könnyed, itató üdeség. Ha felmelegszik, minden tartását és borszerűségét elveszíti; kifejezetten kellemetlenül savanyúvá, sok citrompótlóval ízesített gyümölcslévé válik. Az összkép: illata többet ígér, mint amennyit a korty beteljesít. Spriccnivel javítani nem szentségtörés, emígyen megér 4 pontot, bár éppen hogy. És hogy tudjuk, nem tömegbort iszunk, a címkén feltüntették: készült 2500 palack.
Légli Géza Rosé 2007
Légli Géza, akinek a zsebében valószínűleg mindig ott lapul egy lapra szerelhető kosaras prés, amivel a terroirt faggatja inkvizítori szigorral, itt mintha kicsit melléfogott volna – vagy tán egy teológiai téveszme áldozatává vált? Kékfrankos-merlot rozéjának színe sötét, a lazacszínnél is mélyebb, inkább silleres. Illata érettségre utal, testes, meggyes, csipetnyi ribizlivel, hecsedlivel – ezt színesít kis trópusi gyümölcsegyveleg meg egy adag határozottan jelentkező pinceszag és az égett gyufafej bűze. A fajtából vajmi keveset érezni, sem a kékfrankosból, sem a merlot-ból, de ha már, akkor inkább az utóbbiból dereng fel valamennyi. Összességében azonban az illat reményteli, ezért is mellbe(szájon)vágó az íz: elképesztő savanyúsága dédapám túlpréselt sillereit idézi, amibe még némi szárító csersavasság is vegyült. Nem tudom mire vélni. Éretlen szőlő? Vagy nagy mennyiségű kacs került a présbe? Vagy egyszerűen túlhúzták a prést? De akkor honnan az érett, gyümölcsös illat? Pezsgő hidegségűre hűtve, sőt inkább fagyasztva fogyasztható, de csalódás minden szinten, így 2 pont.
Légli Géza Pirosbor (Merlot Schiller) 2007
Volt pozitív előítélet, mert már kóstoltam, és akkor tetszett. Már-már vörösbor: lilás színű, és árnyalatokkal sötétebb a küvé rozénál, meg persze az illata is gazdagabb-vastagabb, határozottan élvezetes, ahogy az orrban lassan kibontakozik a merlot testesebb-bársonyosabb illata, ami ráadásul izgalmasan egyensúlyozik az üdeség és a testesség mezsgyéjén. A testben már szerepet játszanak a tanninok, épp csak érezhetően, de ahhoz elég határozottan, hogy legyen distancia rozé és siller között. (Az persze más kérdés, hogy a merlot önmagában alkalmas-e sillernek...) Alaposan behűtve intenzív meggy és ribizli, amihez később fűszeresség (zöldbors, mentás hűvösség) társul, de továbbra is gyümölcs uralja az aromakomplexet. Ruganyosan hajlékony, összetett és játékos, ám stabil lábakon áll. Savai élénkek, és a rozéval ellentétben a helyükön vannak, harmonizálnak a közepes testtel és az átlagos alkohollal. Szájban picit szárítanak a tanninok, de nem bántón, ráadásul a mellettük megjelenő ásványosság, kövesség újabb elemmel gazdagítja az aromákat – persze itt is volt olyan érzésem, hogy valami nem gömbölyű, de ez csak kusza érzés maradt, így az egyéniségeknek kijáró 5 pont mindenképpen megilleti, a kusza érzés nélkül akár a hatost sem sajnáltam volna.
Tringa Rosé 2007
Oknyomozó riport témája lehetne a Tringa név eredetének felderítése; a tulajdonos-borász Gál Antal szerint egy csillag neve, én azonban csak a cankókig jutottam. De nem baj, a név annyira meglepő, hogy sokakat keresésre ösztönöz, és onnantól Gál Antaléknak nyert ügyük van – már ami a nevet illeti. Persze a boraikkalsem vallanak szégyent, ezzel a rozéval meg különösen nem: lehet szeretni, meg lehet utálni, de elmenni mellette nehéz – már ha találkozunk vele, mert beszerezni egyelőre főleg a pincénél lehet, akárcsak a többi Tringa-bort. (Mint megtudtam, hamarosan saját vinotékát nyitnak Budapesten.)
Úgy tűnik, Gál Antal nem akart a rozémainstream része lenni: teljesen beérett szőlőből, néhány óra héjon áztatással – bár acélban – olyan tartalmas, inkább érett bort készített, amiben megáll a kés/villa/kanál – ahogy tetszik. Színe silleresen sötét, illata pedig összetett, bár még hidegen is kiérzik belőle a magas (15,2%) alkohol, amitől sherrys jelleget kap, sőt pörkölt aromákat is felfedezni vélek, pedig fahordót nem látott... Persze ez utóbbi lehet beleérzés is, a tudatalattim akarja kiegészíteni a meggyes, érett cseresznyés (kicsit kompótos), áfonyás, erdei gyümölcsös, pikánsan kesernyés illatképet, merthogy ezt a bort nagyon el tudnám képzelni fában, nem kishordóban, inkább a Bussay doktor által preferált 1200-1500 literesekben. Az ízben is érvényesül a gazdagság: bár savai lágyak, a struktúra szép, az alkohol – bár kilóg – nem zavar túlságosan. Érdekes jelenség, hogy melegedés hatására „vörösborosodik” – stílusa Orsolyáék 2006-os rozéjára emlékezet. Ha a savak erőteljesebbek lennének, és egy csipetnyivel több tannin is került volna bele, az extrakt is jobban ellensúlyozná az alkoholt. Így 5 pont, de annak a teteje, hiszen egyéniség, ha túl extravagáns is.
A poszt A Művelt Alkoholistán jelent meg.
