Van a borglóbusz, melyet két nagy világrend ural: a fehér és a vörös. De van egy kicsinyke kis szeglete, amit egyik sem tudott meghódítani, így aztán az sem nem fehér, sem nem vörös: rózsaszín. És a rózsaszín legkülönbözőbb árnyalataiban pompázik. Árnyalatai számtalanok, ahogy az elnevezései is az írásjelek roppan nagyszámú kombinációjával írhatók le: rozé, rosé, gris de gris, Rosé d'Anjou, Rosé de noirs, clairet, weißherbst, siller, rosato, chiaretto, rosado, kretzer, blush és még százféle variáció felsorolható lenne itten.

Kaptam a levelet, hogy már hivatalos: új főborásza van az Etyeki Kúriának. Mérész Sándor, fiatal is, nemzetközi tapasztalata is van, Gál Tibor tanítványa is volt... és tehetséges is – aki kóstolta a Ferenczi és Debreczeni birtok borait, például a pinot noirjukat, meggyőződhetett a tehetség mértékéről. Mérész Sándor 2009. május 18-tól vette át az etyeki szőlőültetvények és pince szakmai vezetését Rudolf Krizantól.

És akkor a száraz adatok: Mérész Sándor a Károly Róbert Főiskolán szerzett borászmérnök diplomát, utána két évig dolgozott gyakornokként egy kaliforniai borászatban, majd onnan 1999-ben hazatérve 2001-ig Gál Tibor tanítványa volt. 2001-től a Pellegrini család tulajdonában lévő toscanai Aia Vecchia borásza, ahonnan 2005-ben tért vissza a Gál Tibor Pincészethez, majd 2006-től a Ferenczi és Debreczeni birtokon irányította a borászati munkát.

Sok sikert kívánunk.

Weér Yvo vagyok. Születtem 2006. november 8-án a blogger.com-on. 2007. május 10-én befogadott A Művelt Alkoholista. Jó volt, otthon érezhettem magamat, és tanulhattam sokat. Most azonban visszatérek a saját tempómhoz: iszom, amikor és amennyi jólesik, és írok arról, ami izgalomba hoz, vagy lehangol. Ha jó bort találok, akkor annak megkóstolására ösztönzök másokat, ha nem jót, megírom, hogy mást ne érjen csalódás.

Ridley Scott gyengeségekben erős Provence-filmjének sportos, 32-es mosolyú amerikai jónője mondja: a garázsbor olyan, mint egy borritkaság – törpe pincészet, kis termelés, súlyosan magas ár... Magyarország az ezer garázsborászat hazája; csupán egy hibádzik: a súlyosan magas ár. Ha megnézzük az Alkonyi-fiúk (apák és nagypapák) körét Bussaytól a Demetere(ke)n és Györgykovácson át Karner Gáborig vagy éppen Losonci Bálintig szinte mindegyikükre igaz: törpepincészet az övék, sokszor minimális technológiával, amit egyeseknél szakmai tudás ellensúlyoz, másoknál pedig ott van a hályogkovácsoltvas kerítés második védvonalként a székelykapu után. De hogy súlyosan magas áron értékesíthetnék boraikat, az csak néhányukra igaz.

Magyar ember arról is megismerszik, hogy bár a tokaji aszúknál nemesebb (értékesebb, drágább stb.) bort nem ismer a világon, csak szárazat iszik (ausztrált vagy chileit az alsó polcról). Annyit persze tud, hogy édes bort készíteni nehéz: nagy kihívás a borásznak. Azt már kevésbé tudja, hogy a kereskedőnek sem kisebb feladat eladni. És hiába igyekeznek borászok-kereskedők, a hiperek és vinotékák polcain egyaránt a kereslet-kínálat törvénye koordinálja az árufeltöltést. Az ezerjónak ebben a műfajban ráadásul jókora hendikepje is van a hagyományos édesbor-alapanyagokkal szemben. Vajon a magukat a magyar művel alkoholista körökbe sorolók közül hányan illettek szájukkal édes ezerjót? Pedig még Jancis Robinson is – aki nem magyar, de mindenképpen művelt – éppen azt tartotta érdemesnek kiemelni a fajtáról, hogy „édes stílusú borok készülnek belőle Mór és Soltvadkert környékén”.

Nemrégiben zöld béka egy kommentben festette rózsaszínre a magyar fehérboros jövőt, pontosabban felhívta a figyelmünket, hogy jobban járnánk, ha elfogadnánk: minden a fehérborra predesztinálja a Kárpát-medence lányait-fiait. („Kétség kívül van némi alapja annak, hogy vörösborainkat rendre elutasítják, hiszen a világ nagyobbik része könnyedén juthat hozzá minden évben/évjáratban tökéletesen érett alapanyagból készült borokhoz. Nálunk még mindig túl sok a nyers savú és tanninú, érdes, durva és jellegtelen vörösbor. Ezekhez képest fehérboraink sokkal jobb átlagot tudnak felmutatni, nem alaptalanul. Tudomásul kell vennünk, hogy a Kárpát-medence alapvetően fehérborok hazája. Ebben a témában sokkal több, nemzetközi színtéren is összemérhető borunk van, sőt.”)

„Durva hiba, ha a kritikus csak az egyik műfajt vagy stílust dicséri, a többit pedig megveti. Szinte lehetetlen azonban teljesen elfojtani a részrehajlást az iránt, ami az alkatunknak és hajlamunknak megfelel. Az ilyen kedvezések persze ártatlanok és elkerülhetetlenek, és sohasem ésszerű dolog vitatkozni róluk, mert nincs olyan mérce, melynek segítségével állást foglalhatunk közöttük.” (D.H.)

Az a baj velem, hogy mindig hagyom a hasamba beszélni a gyereket. Én lehetek a naiv borfogyasztó élő szobra, vagy valami hasonló, mert annyira akarok hinni a borászoknak, hogy sokszor úgy járok, mint az egyszeri férj, aki rajtakapja nejét a postással, mire az asszonyka egyből megszólal: drágám, most nekem hiszel vagy a szemednek?! Ezért aztán egy kicsit ódzkodom is attól, hogy borász társaságában komolyan kóstoljam a borait (már ha e tevékenység nevezhető egyáltalán komolynak), ellenben mindig nagy élvezettel hallgatom a mondanivalóját – a borairól.

Pozitívan közelítek a borokhoz; ha úgy tetszik, a léha örömöt keresem bennünk, s ekként is értékelem őket. Rossz borra fölösleges szót vesztegetni – gondoltam. Éppen ezért merengtem hosszasan Horváth József Ráspi 2004-es alap kékfrankosának martalékai fölött (ami palack kollégának mostanában és régebben is tetszett).

Nem éppen kínzó, de kérdés: vajon mit érzékelhetünk abból a változásból, ami az elmúlt közel húsz év alatt zajlott a honi borszcénában? Ha számba vesszük a húsz év nehézségeit, akkor a kézzelfogható múlt hiánya mindenképpen felsorolandó. Valamilyen ismeretterjesztő csatorna Bordeaux valamely pincéjéről szóló alkoholista filmjében láttam: a tulajdonos éppen arról mesélt, hogy mit lehet tanulni az 19. század végén palackba zárt borokból, hogyan lehet új inspirációkat gyűjteni a terroir lehetőségeinek kutatásához. Nos, ez az, ami hiányzik. Amin persze lehet keseregni, de tetszik–nem tetszik, ez is egy adottságunk (és hogy milyen adottság, azzal kapcsolatban érdemes megnézni az újvilági borászokat). A múlt hiánya annak eldöntését persze mindenképpen nehézzé teszi, hogy felmérjük a magyar borok érlelési potenciálját – az egyelőre merőben teoretikus kérdés. (Most az aszúktól tekintsünk el.)

Nem mai hír, augusztus második hetében világgá kürtölte a nemzeti hírszolgátató, aztán a közlemény meg is jelent itt-ott, de úgy tűnik, nem vetett különösebb vihart: felszámolás alá került a nagyrédei Szőlőskert Zrt., Bárdos Benjámin borászati sikertörténete, a hazai borászat egyik jelentős exportőre; és ami jelen esetben talán ennél is fontosabb: a Mátrai Borvidéken található szőlőterületek egyik legfontosabb integrátora. Ha a Szőlőskert nem lenne, arrafelé bizonyára egészen más lenne az élet.