Szászi Endre Kabócása legenda – és persze legendásan drága. Szászi urat ezért a boráért a borközbeszéd be is emelte a rizlingguruk szűk körébe. Én azonban azt gondolom, hogy a borászt nem feltétlenül a csak keveseknek elérhető (és kevesek által érthető) borok minősítik, hanem legalább annyira azok, melyeket nagyobb mennyiségben és olcsóbban kínál az illatokra-ízekre kevésbé kihegyezett nagyérdeműnek. Merthogy könnyű két hordó fölött vérszomjas turulként őrködni, mennyivel nagyobb kihívás kétszáz fölött röpködni naphosszat oda s vissza.
Szent György-hegyen, a pincénél szereztem be Szászi Endre 2008-as Szigligeti Olaszrizlingjét kétliteres üveg butykosba palackozva 2 darab ezresért (ez kb. 750 forintos palackárat jelent, ha a palackozás költségeit nem számoljuk). Minden tekintetben mesteri munka: épp annyira súlyos, amennyire elvárja, aki ilyen palackban bort vásárol; és tagadhatatlanul olasz. Illatában mindenféle vadvirág, sok gyümölcs, legfőképpen barack, a jó fehér húsú, harapnivalóan üde mariska, meg egy kis fűszer. Szájban kerek és harmonikus, nem nehéz, túlságosan nem is hosszú, de krémes, a korty közepe ásványos, a végében ott a keserűmandula. A savai finomak és lendületesek, élvezetesen bizserget és üdít. Az alkohol (12%) szinte észrevehetetlenül belesimul. Lehet belőle fajtát tanulni, Szigligetet vagy vulkánt kiolvasni, és persze minden korty után Szászi Endrét dicsérni. Vastag 5 pont, és persze besztbáj meg minden...

Olykor elfog a lelkesedés ezért a rejtélyes és sokszínű fajtáért: szépségeit féltékenyen rejti, rossz tulajdonságainak többsége pedig a kiismerhetetlenségében (más megközelítéseben a genetikai sokszínűségében, esetleg hisztérikusságában) materializálódik. Divatos párhuzamot vonni közte s a pinot noir között, hasonlóságok vannak is szép számmal, olykor akár el is lehet sütni egyiket a másiknak – amikor még a kapanyél is elsül. A fajta számtalan csalódás és legalább annyi lelkes „ah!” forrása. Egyesek szerint regényt lehet írni róla, mások szerint bökverset sem nagyon érdemel. Erre föl itt vannak ezek a Frittmannok, akik erőltetik feszt – ráadásul az Alföldön.

Mindig is érdekelt az az ellentmondás, ami a terroirfaggatók szándékai és az általuk telepített fajták között feszült. Nemrégiben a Winfer kapcsán sokan a bírálok orrára húzták: a Pávát (amiből persze két cabernet figyel árgus szemmel) nem, de egy sangiovesét bezzeg képesek voltak terroirbornak minősíteni. Ám ha már, akkor bizony legyünk valóban ortodoxak: mi köze lehet akármelyik világfajtának bármelyik borvidékünkhöz? Vagy másképpen: van-e világfajta, melynek térképebb e táj? A cabernet franc vagy a sauvignon blanc talán kevésbé tájidegen a sangiovesénél, mert néhány évtizeddel vastagabb a múltja? És akkor azt még nem is említettük, hogy sokan nemcsak klónt, hanem oltványt is külföldről, Ausztriából, Olaszországból vagy Franciaországból vásárolnak. Terroirista agarak műnyulat kergetnek? 

Valakik kitalálták: ha már jönnek a népek a Hungaroringre benzinbűzt szagolni július 23. és 26. között, adjunk mellé egy kis magyaroscht is: csináljunk nekik gasztronómiai fesztivált gulasch-sal, pálinkával, borral. Kitaláltak a rendezvénynek egy megaszellemes nevet is: Hungaroring Fest. Aztán a kitalálásnak annyira megörültek, hogy úgy érezhették, a többi már megy magától. Hát nem megy. A dilettantizmus már rendezvény honlapjáról is süt: tragikusan amatőr, információtartalma a rendezvény támogatói számára is kínos. Amikor a nyári borfesztiválokat szerveztem posztba, először arra gondoltam, ez a rendezvény is említést érdemel. Csakhogy épp az említést érdemlő információkat nem sikerült megszereznem. Így aztán kimaradt az összeállításból. Most már az is látszik, érdemei szerint. A szervezők ugyanis egyre nem gondoltak: a feszthez kellene talán közönség is, ahhoz meg tájékoztatás. A kiállítók meg szívnak: például a Babits Pince, Bock Józsefék, Tiffánék, Wunderlichék, a Bodri Pince, a Pálffy pince, a Sauska, az Etyeki Borház, Kovács Feri bácsi Tökről, Mayerék, Dúzsi Tamásék, a Tringa pince, a Borpalota... Meg persze a hazai pálinkakészítők színe-java Valószínűleg joggal érzik, hogy átvágták őket. Az alábbiakat az egyik érdekelt kiállító juttatta el hozzám. Olvassák. Tanulságos.

Lehet valamiféle titkos kapocs Szekszárd és Etyek között. Merthogy a Debreczeni–Ferenczi birtokpáros mellett van még egy-egy pincészet itt és ott, melyek között szoros a kötelék: a Szekszárdtól 12 km-re lévő Szálka községben működő Gradowski 1918 Etyeken talált magának testvért, a Pozsonyi Pincét. A Gradowski jó név, kellően egzotikus, és mindössze egy betűben különbözik Ternovszky Béla rettenthetetlen egérügynökének a nevétől. A borászat kitalálója-megteremtője-igazgatója-mindenese Nagy Gábor, a „repülő” borász, mármint lelkes vitorlázórepülő és műrepülő-tanonc (ha jól értettem szavait). Nagy Gábor repkedett egyet-kettőt Dél-Pannóniában is: a Vylyan vezérigazgatói székéből a Szent Gaálhoz, a kettő között tett egy kis kanyart, és besegített a Debreczeni–Ferenczi párosbirtokba, majd pedig következett a Gradowski 1918 Szekszárdon és a Pozsonyi Pince Etyeken. Akit a történet részletesebben is érdekel, kattintson. A lényeg, hogy a Gradowski ma közel 15 hektárt birtokol, melynek nagy része felújítás alatt álló kékszőlő (és állítólag majd lesznek – egyszer – fehér fajták is). Az antré a 2004-es évjáratú borokkal felemásra sikerült, bár ahogy emlékszem, az évjárathoz képest nem volt rossz a három fura nevű küvé, a Hedonist, a Vivo és a Constellatio. Azóta több minden változott: például az, hogy a 2007-es évjáratból már kóstolhattam cabernet franc-t, kékfrankost és merlot-t is.

Hogy milyen a bolgár borhelyzet, nem tudom, de a szűk minta alapján, melyet Rossen Tkatchenko hobbista borimportőr jóvoltából megkóstoltam, egyelőre inkább az újvilági sémák érvényesülését véltem érezni. Vannak azonban rejtett kincsek is. Tkatchenko szerint Bulgáriában a kézműves borászatok száma elenyésző, és azok a termelésüket könnyen értékesítik helyben – és jó áron. Persze a nagyok, azaz a több száz hektáron gazdálkodók is fejlődnek a külföldi befektetők (angolok, németek, olaszok) pénzéből, és egyre szebb borokkal rukkolnak elő: vörösekkel és fehérekkel. (Állítólag – a forrásom e kérdésben is Rossen Tkatchenko – Bulgáriában a bor vörös és száraz, a fehérnek nincs hagyománya, és nem is nagyon szeretik a borozók.)

Minap került kezembe a Vinum magazin legutóbbi száma, és benne egy Hawesko szórólap. A Haweskóról azt érdemes tudni, hogy Németország egyik jelentős borkereskedő cége, amely a nagykereskedelemben, a kiskereskedelemben és az online borbizniszben is érdekelt – egykor forgalmazta Gál Tibor borait. (Egy 2005-ös VG-hír szerint a cég kiterjeszti Magyarországra a működését, de az akkori híren kívül ennek egyéb nyomát nem találtam.) A szórólap arról tudósít, hogy 69 euró ellenében enyém lehet két palack 2006-os Penfolds shiraz-cabernet küvé (listaáron 9,90 euró/palack), két 2007-es Baron Risacoli chianti (9,90 euró), két 2005-ös Jean-Pierre Moueix (8,50 euró), a Falesco 2008-as Est! Est!! Est!! nevű fehér küvéjének két palackja (5,90 euró), két palack a riojai Marques de Murrieta „Luis Galliussi” fantázianevű reservájából (14,90 euró) valamint két palack 2007-es moseli riesling a Villa Loosentől (8,90 euró). Mindehhez kapunk még ajándékba információs kártyákat a borokról, valamint egy Nicolas Feuillatte Reserve Particulière champagne-t (29,90 euró).

A tálalás ügyes. A csomag ugyanis a Vino Select nevű szolgáltatás részeként vásárolható meg: oktatási céllal dugják az orrunk alá a borválogatásokat, melyekből van bőven a kereskedő honlapján. És aki egyszer valamire rákapott, biztosan örömmel költ el több pénzt is a kereskedőnél – már abban a tudatban, hogy egy kicsit ő is borszakértővé vált. Mivel erre sok kereskedő rájött, egymással versengve próbálják hasonló ötletekkel magukhoz csábítani a vásárlókat, de én a Haweskóénál ügyesebbet és ütősebbet eddig nem találtam. Őszintén szólva szívesen vennék hasonlóan csábító ajánlatokat a hazai kereskedőktől is.

Szentségtörés vagy sem, szívesen iszom nyári melegben habzóbort, pezsgőt – persze szívesebben innék reggelente vagy ebéd előtt egy pohár champagne-t, például ilyent vagy ilyent (ezekről majd később talán egy posztot is kerekítek). A családi fiskális politika azonban józanságra kényszerít – minden tekintetben.

Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy egy birtok sikeres legyen. Pontosabban: elég-e a sikerhez a jó bor? Az mindenképpen örvendetes, hogy egyre többen készítenek egyre jobb borokat: Villány mellé (ahol már konszolidálódni látszanak a viszonyok, szinte megtelt a borvidék) jön fel Szekszárd és Eger. Ez a két borvidék évről évre szállítja az újdonatúj tehetségeket. Szekszárdon az utóbbi években tűnt fel például Pálos Miklós Borműhelye és a Szeleshát Szőlőbirtok. Kiváló borokat készítenek. Vajon be is tudnak futni?

Kevés pince mondhatja el magáról: jót s jól: azaz jó bor kínál csábítóan olcsón – csúcsbort pedig elérhető áron. Heimannék e kevesek közé tartoznak. Szinte mindegyik boruk kiváló ár-érték arányú: a Cervaes régóta, Cervus korától kedvencem, a Barbár talán az eddigi legnagyobb Szekszárd-élményem (a Bortársaságnál listaáron hétezer, baráti áron 6400), a Fuchslit pedig – amely az első vonalban küzdött a szekszárdi siller-fronton – rendszeresen iszom, merthogy arra szánták. Heimannéknál mára eltűnt a siller körüli bizonytalanság is: korábban az angol címkeszövegen rosé szerepelt, ma már angolul is büszkén vállalják: „quality dry siller wine”. A 2008-as Fuchsli összetételéről nem sokat tudni, a pincészet honlapja szerint kékfrankos és kadarka alapra épül, amihez évjáratonként jön még ez-az... (Úgy látszik, ők is jónak tartják azt az irányt, amit Halmai Csaba megfogalmazott sillere hátcímkéjén.) A szőlőmixből végül reduktív technológiával lesz siller (vagy előbb fajtánként bor és azután mix?).
Mély, lazacos színében erőteljes barna reflexek vannak. Illatában határozott vörösborosság sok gyümölccsel (érett meggy, málna, cseresznye), amit egy kis konyakmeggy és kenyérhéj nehezít – nem is tetszik benne. Teste alapvetően arányos és kellően izmos, talán kicsit piknikus, és ezáltal a meglévőnél valamivel több tannint is elviselne. Meg lendületesebb savakat, melyek hidegben teret nyernek, de ha kicsit melegszik a bor, egyből elpunnyadnak, pedig kapnak pici szénsavas támogatást is. Jó inni, a magában is zamatos, némileg ásványos korty simán csúszik lefelé, és fröccsbe is jó lehet, bár úgy nem próbáltam. A Tüske sillernél azonban kevésbé tetszik, négyes és ötös között ingázik, inkább a 4 pont felé húzva. A Fuchsli jól példázza azt, hogy míg egy jó rozé legtöbbször és alapvetően a hibátlan technológiáról szól, a siller több annál: ízlés és fantázia kell hozzá, hogy a borász megtalálja az egyensúlyt a gyümölcsösség és a testesség között.