Van egy borbolt, ami útba esik jövet-menet, és ahol a segítőkész eladók mindig tudnak ajánlani valamit. Még nem csalódtam bennük: megközelítőleg az volt a palackban, amit ők mondtak, és ennél a megközelítőlegnél többet egy bor esetében nem nagyon lehet elvárni. Tegnap esti ajánlatuk: 2008-as Légli Blanc behűtve.
Légli Ottó alapboraival rég találkoztam, egykor belefutottam ugyanis egy-két nekem nagyon nem tetsző palackba, ami később eltántorított a vásárlásuktól (ellenben a Landord, a Gesztenyés Riesling és a Banyászó Olaszrizling – melyeket legutóbb a Kárpát-medencei Borászok Találkozóján kóstoltam – még soha nem okozott csalódást; ott és akkor még a János-hegy Sauvignon Blanc is tetszett, bár az nem az én világom). Szóval a Légli Blanc: egy könnyed nyári küvé olaszrizlingből (50%), sauvignon blanc-ból (30%), ötöde pedig rajnaiból. Illatában a sauvignon blanc, zamataiban az olaszrizling és a rajnai savai viszik a prímet. Sok friss gyümölcs, egres, citrusok (főleg friss lime), fű, némi csalánosság, szájban a nyurga test lendületes savakon nyargal, közepesen hosszú korty némi ürességgel és vékonysággal, végében határozott kesernyésséggel, ami nem zavar, inkább az üdítő jelleget erősíti. Nem súlyos, nem komolykodó, inkább hányavetin slampos – a 13-as alkohol ezért talán túlzás is, de úgy tűnik, a magas alkohol egyre általánosabb probléma lesz errefelé. Jó bor, elfogyott gyorsan, ízlett mindenkinek: 4 pont, és az árát is megéri (1345 forint a Bortársaságnál).

Megírtam én is, megírta más is, ádáz vita is kerekedett belőle: idegen szájak (is) értékelték a balatoni borokat a Balaton Winfer rendszerében. Az értékelésről mindenki mondott valami okosat, meg aztán szem sem maradt szárazon. Úgy gondoltam, ha komolyan vesszük a kezdeményezés célkitűzéseit, célszerű lenne megkérdezni a borászoktól: ők hogyan vélekednek a rendszerről? (Az összképet némileg árnyalja, hogy az új rendszer egyik fő támogatója és finanszírozója a Bende Richárd alapította Balatoni Borkultúráért Alapítvány. Bende Richárd amúgy maga is érdekelt a borkereskedelemben a Balaton Borgaléria révén.)

Levelet írtam tehát néhány borásznak, és arra kértem őket, hogy válaszoljanak az alábbi kérdésekre.

Baráti ajándék Portugáliából, amelyet leginkább az ára tesz érdekessé: az, hogy megközelítőleg annyit kérnek érte, mint az általam is felmagasztalt Akutyfájáért, amit viszont egyesek még mindig túlárazottnak gondolnak. A bort jegyző Cava do Solar de São Domingos több borvidéken is jelen van, ennek megfelelően bő és sokszínű a kínálata. A 2003-as São Domingos Reserva, amely a Lisszabontól északra elterülő Beiras borvidékről származik, valamivel több mint 6 euró, és mindenféle hiperekben árulják. Gyanítom, arrafelé általában ennyit kérhetnek egy ilyen minőségű és presztízsű borért.
Küvé: van benne baga (az óceánhoz közelebb fekvő Bairrada régióból), touriga nacional, alfrocheiro és tinta roriz (utóbbi három a Dão régióból). Illata markáns, sok piros bogyós gyümölccsel, kis lekváros jelleggel, csipetnyi animalitással és cassisos likőrösséggel, amihez vanília (pedig hordót nem látott) és helyenként ánizs is társul: kerek, de kimódoltnak tűnő illatvilág, amitől kicsit unalmas. Szájban vékonyka. Tanninjai érettek ugyan, de a testhez képest túlzóak, ahogy az alkohol is (pedig mindössze 13%), savaiból pedig hiányzik a lendület, izgalmat legfeljebb az enyhe sáványossága hoz a zamatokba. Érett, anyagból készített böcsületes szakmunka, amit kellemes inni. Hiányzik belőle az egyéniség, így 4 pont. De innen nézve vajon drága-e Lőrincz György alap vöröse?

Szép az ígéret, ha megtartják, és én most megtartom: jöjjön a vörösek után a Pannonhalmi Apátsági Pincészet és a St. Andrea fehér alapküvéje.

Az index tényfeltár a Sümeg József egyik borászati cégét is érintő pincebezárások kapcsán. Sümegi József, aki nem mellesleg az Év Bortermelője címet adományozó Magyar Bor Akadémia elnöke is, megmagyaráz – természetesen.

Bő hozamú a chardonnay-folyam, még a hagyományokhoz ragaszkodó Fekete Béla is próbálkozik vele Somlón, hiába az ABC divat, ami önmagában nyilván hülyeség. Én speciel szívesen iszom. Figuláéké azonban az utóbbi időben áldozatul esett a kamrában alkalmazott szigorú terméskorlátozásnak.

A jellegzetes „Figula-palackba” zárt 2007-es Balatonfüredi Chardonnay-juk (a Bortársaságnál 1750 Ft) a nyári, turistacsalogató Balatont idézi. Acélban erjedt, és ott is érlelték rövid ideig. Aranyba hajló szalmasárga szín, illatában érett alma, kis birs, friss vaj, mezei virágok – nem harsogó, inkább decens. Szájban krémes kerekség, karakán savak – mintha kicsit túl is nőnének a közepes testen –, és aztán kurta-furcsa vég: a korty zamatai váratlanul eltűnnek. Ezzel együtt is tisztességes munka apró erényekkel. A rövid lecsengésbe az ásványos-sós jelleg visz némi izgalmat, az alkohol pedig csipetnyi kesernyésséget. Melegedésre az ásványos jellege karakteresebbé válik. Karcsú, elegáns, nem megrázó élmény, de jó inni, ezért négyes.

(A fotó a Bortársaság honlapjáról származik.)

Minden hétre jut az ország valamelyik szegletében egy borfesztivál, de legalább egy fesztiválocska. Azaz, Albert gazdát plagizálva: fogják a poharukat... és tegyék be a csomagba a ruhák mellé, amikor nyaralni indulnak.

Halmai Csaba, akit üdítően egyéni és modern stílusú borai alapján sokáig egy a húszas évei közepén-végén járó ifjúnak gondoltam, szekszárdi, bortermelő, és a Tüske Pince tulajdonosa. Aki kíváncsi a részletekre, kattintson, és azt is megtudhatja, miért nem borász, és miért nem pincészet. Nekem szimpatikus.
2008-as sillerérét Szekszárdon, az aranyérmes borok bemutatóján kóstoltam először. Szerelem volt első szippantásra – persze az is igaz, hogy ki vagyok hegyezve a jó sillerekre. Halmai Csaba ezt írta a hátcímkére: „Anno fixlinek hívták a szekszárdi parasztemberek azt a piros, könnyed bort, melyet nem adtak a cenzárnak (borkereskedő), hanem saját használatra készítettek.
Többféle kékszőlőt összeszüreteltek egy kádra, majd amikor felhabzott a szélén, leeresztettek valamennyit belőle a pincei kishordókba, és mint a fehéret – kotyogó alatt erjesztették.
Tavasszal, nyáron férfias üdítőként fogyasztották.”
Nem is fejtegetném hosszan. Egy rozénál markánsabb pirosbor a műfaj minden erényével: érettebb és visszafogottabb gyümölcsök, főleg málna és szőlő, izmosabb test, tanninokból is egy leheletnyi, eleven savak, sima, jól csuszó korty – nincs szénsav, de nem is hiányzik. A test már elég súlyos – rozénál teltebb, vörösbornál karcsúbb –, hogy a 12,5-es alkoholt ne érezzük soknak. Vaskos ötös, és az egyik legjobb siller, amit valaha is kóstolhattam. Fröccs alapnak sem lenne rossz, de inkább tisztán igyuk – elvégre férfias üdítő. Megvásárolni itt lehet jó áron.

(A kép forrása a modosboraszat.hu oldal)

Nem tudom, hogy a maszter of vájn diplomáért 2003 óta vívott küzdelme okán sokat ekézett Romsics László szelleme elér-e Pázmándig, pontosabban a Hungarovin Szent István koronájáról elnevezett üzem- (gazdasági?) egységéig, de mindenképpen dicséretes dolog egy tömegborok gyártására felesküdött profitgépezettől, hogy bizonyos kompromisszumokat már nem tart elfogadhatónak. Legalábbis bizonyos termékeinél. (Meglehet, ezt a kívülálló naivitása mondatja velem, bár ez talán lényegtelen is .) Én mindenesetre ezt a korlátozott elkötelezettséget véltem kiolvasni a Szent István Korona 2008-as cabernet sauvignon rozéból, melyet amúgy pázmándinak titulálnak, én pedig piacra kerülése óta besztbájnak gondolok.

Két napja gondolkodom rajta, de nem értem. Pedig szeretném érteni, hogy mit is akart Czerneckiné Sinkó Krisztina – aki a WSET igazgatása mellett tanácsad a Balatoni Borkultúráért Alapítványnak –, amikor kidolgozta a balatoni borok értékelésének új rendszerét. A célt persze megfogalmazták jól, és azzal nincs is semmi baj: segíteni a fogyasztónak, hogy az mindig tudja, hogy mikor mit vesz le a polcról. De hogyan működik majd a rendszer?