Az ember teljesség iránti vágya abban is megmutatkozni látszik, hogy minden kerek évfordulónak örül, ünnepli lelkesen, olykor még pezsgőt is durrantgat meg tűzijátékot. Most a Borfesztivál ért meg  szép kerek évfordulót: 20 éves lett. Ezt is ünneplik a szervezők jövő hét szerdától vasárnapig, azaz szeptember 7-től 11-ig a budai várban.

Több nap, mint kolbász, mégis egyre másra nyitnak a borra kiemelt hangsúlyt fektető vendéglátó helyek. L'Enoteca, Winebar, Drop Shop, Fuchsli 1.sz. Borgyógyászat, DiVino – nyitási sorrendben talán ezek az ismertebb és legnépszerűbb helyek. A közelmúltban a Ráday utca és a Kinizsi utca sarkán új műintézmény nyílt, az Absolvent nevű klubétterem (latin absolvo: felold, felment vmi alól, megszabadít vmitől – aki más jelentést is kiderített, szóljon); és ha jól csinálják, előbb-utóbb intézmény is lehet belőle. Az Absolventnek két fontos célkitűzése van: 1. az állítólagos magyar kencefice hagyományokat feléleszteni (kutattam, de nem találtam ilyen hagyományt); 2. a kárpát-medencei őshonos borfajtákat népszerűsíteni. Ez utóbbi már egy olyan érdekes kísérlet, amit érdemes volt szájjal is szemrevételezni – hogy ezzel a múltkorjában olvasott gyönyörű képzavarral éljek.

Végül nem ellenőriztem tapasztalatilag, hogy jobb-e Bényén, mint a Szigeten, mert ez utóbbira nem tudtam kimenni, pedig találtam volna hallgatnivalót bőven. Bényére viszont eljutottam, és ismét meggyőzött: jó hely az a falu. Van egy válogatott borászcsapata, akik a kiváló boraik mellé összeszedtek egy hétvégére elegendő, izgalmas kultúrprogramot, ami időnként baráti bulikba csapott át a pincéknél: volt dizsi, ahol VBK és partidrog helyett kiváló boroktól bódulhatunk – végül is kulturális újításnak sem utolsó –; a szendvicseket pedig ínyenc falatkák formájában a környékbeli éttermek tolták a bulizóknak...

A családi tanács tehát döntött: hétvégén fesztiválozunk Erdőbényén. Én pedig gyorsan körülnéztem a kamrában, hogy felkészüljek. A felkészülést az egzotikus nevű H. Bardon borászattal folytatom, ráadásul egy olyan, szintén egzotikus nevű borral, ami egy éve, futólagos bényei kóstolómon maximálisan elnyerte a szimpátiámat – a bort készítő borásszal egyetemben.

A családi tanács döntött: hétvégén fesztiválozunk Erdőbényén.. Én pedig gyorsan körülnéztem a kamrában, hogy felkészüljek. A felkészülést az új erdőbényeivel, dr. Ungváry Krisztiánnal kezdtem, aki főállásban történész (legutóbb egy érdekes Bibó-elemzését olvastam), másodállásban borász, harmadállásban borbíra, hobbija pedig a rajnai borok gyűjtése – ért is hozzájuk rendesen. (Ahogy egy volt kolléga szokta volt mondani: az ember legalább a hobbijához értsen.) Borbírálói szakmáját olykor a történészivel is vegyíti: a HVG legutóbbi Bor Plusz kiadványában az itt is megénekelt muzeális aszúkról írt értőn.

A Szigetnek arra az időszakára emlékszem legszívesebben, amikor kb. 17 éve a rozzant családi „bakancs” Renault-ba ügyesen bejátszott babakocsival (alig volt kisebb, mint az R4), valamint egy a babakocsiba szervesen illeszkedő gyermekkel és egy baráti házaspárral kikocsiztunk a zöldbe, mármint a Hajógyári szigetre, és a szánkódomb oldalában heverészve hallgattunk valami elviselhetően vagy talán élvezhetően alternatív zenekart. Volt közönség kellemes számosságban, volt sör, ha jól emlékszem, guinness, elfogadható áron. Összességében elviselhető volt a népsűrűség. ergo elviselhető mértékű volt a húgyszag – woodstocki békegalambos életérzés mérsékelt mennyiségű galambszarral. Naná, hogy szívesen emlékszem! Akkor még rám is azt mondták: szemtelenül fiatal. Most meg jó, ha egy napra kilátogatok a Szigetre: a sör vizes, a tömeg elviselhetetlen – ahogy a húgyszag is –, bár a borfelhozatal Albert gazda szerint rendbe lenne, legföljebb a Sziget másodlagos illatjegyei miatt kevésbé élvezhető.

Nyilván közhely, hogy Ausztria borászainak aranyfedezete a Duna völgyében termelt zöldveltelini – és nem csak a wachaui. Az az etalon, ott találták ki ezt a jó kis écát, de azt is egyértelművé tették, hogy nincs titok egy szál sem: kell egy olyan fajta, amely maximálisan illeszkedik az adott terület talajához és klimatikus viszonyaihoz, majd kell egy jól követhető szabályrendszer, amely garantálja, hogy vállalhatatlan borok nem készülnek a vidéken. Ez a szabályrendszer a sokak által emlegetett wachaui eredetvédelmi rendszer, a Codex Wachau, ami 730 szóban, mintegy 5500 betűben foglalja össze a lényeget. A csúcsokhoz persze több kell: tudás, kifinomult ízlés, érzék a fajtához – és egy jó adag szerencse a körülményekhez. Végül is úgy lesz kerek a világ, ha nem tudunk mindent pontosan kiszámítani.

Verte 2010-ben a szőlőket eső, jég, sújtotta hideg, ritkította peronoszpóra és lisztharmat. Félek is minden tavaly szűrt bortól, mint ördög a szenteltvíztől – és persze rendre kiderül, hogy oktalanul. Merthogy eddig egyetlen kóstolt 2010-es sem keltett csalódást; legfeljebb egynémely rozéknál húztam a számat, pedig épp azoktól vártam volna a legtöbbet. A közelmúltban Szekszárdon egy kellemes kis borozóban, a főtértől pár száz méterre például Heimann 2010-es Boromisszáját kortyoltam 130 Ft/dl egységáron.

Van kereskedésük, vannak híveik, elkötelezett rajongók. Ennek ellenére nem olvastam sehol a cáfolhatatlan, vagy legalább közelítőleg pontos definícióját az őket leíró kifejezésnek: kézműves borász. Közelítések vannak – végtelen számú variáció néhány képletbe sűrítve. Meg vannak persze ilyen-olyan borok, melyek egy részénél nehezen tudnám eldönteni, hogy a költői szándék, a szakmai alapismeretek hiánya vagy a szakmai alapvetések teljes elvetése tette őket ilyenné vagy olyanná, értsd: nehezen értelmezhetővé. (Én tudok cipőt készíteni – én olyan cipőt tudok készíteni, mint senki más, én olyan cipőt tudok készíteni, amit senki más nem tud hordani...) Persze nem venném a bátorságot arra, hogy azt mondjam: ezek rossz borok. Egyszer mondtam, hogy sok rosszba belefutottam, kaptam is érte.

Ha valakit csak a bor érdekel, lapozzon, mert a Mokos Családi Pincészet 2008-as cabernet franc-járól a hajtás után lesz szó. De előtte mindenképpen szót kell ejtenem (írni szeretnék!) a helyről, ahol ezt a bort beszereztem: a Wekerle telepi Bortárról. A bolt 2008-ban nyílt a Szondi tér 4. alatti virágboltban. Férj és feleség békésen megosztozott az amúgy nem túl tágas bolthelyiségen: jobbra a feleség a virágokkal, balra a férj, bizonyos Willmann Fábián, a borokkal. Nem sokkal a nyitás után jártam ott először, ám őszintén szólva nem hozott lázba a kínálat. Hiányzott a bolt egyedi arca. Azóta nagyot fordult a világ a szondinégyben. Megtalálta a helyét, beilleszkedett Wekerle boros szubkultúrájába. Érdekességekre vadászó, művelődni vágyó alkesz, biztosra menő borsznob, egy laza fröccsel a cinport leöblíteni akaró bádogos egyaránt talál ízlésének és pénztárcájának megfelelő jó bort, meg a fröccshöz szikvizet. Willmann minőségi borturkálónak titulálja a boltját. És az is: tele van érdekes, egyedi, szinte csak nála kapható borokkal, egy ezresért éppúgy találhatunk kincseket az első pillantásra (sőt a másodikra is) kaotikusnak tűnő palackhalmokban, mint 8-10 ezresért valami nagyságot. Érdemes kérdezni a tulajdonost: azonnal lelkesen keres, tanácsot ad, mesél, és azt sem titkolja, ha egyik vagy másik bort – érdemei elismerése mellett – nem szereti. Én például azért mentem hozzá, mert hallottam, hogy nála lehet kapni a Beöthy János és Tóth Sándor diszeli bioszőlész gründolta Csobánci Cooperation borait. Lehet is, csak kicsit drágán. De ha már egyszer ott jártam, körülnéztem, és mint minden új vagy ritkán látogatott vinotékában, kerestem az ismeretlen borászok ismeretlen borait, meg ismert borászok rég elfeledett (értsd: forgalomból kivont/kikopott) tételeit... Nem kellett csalódnom négy vagy öt palack borral a hónom alatt jöttem el. Ebből az egyik a Mokos Pince CF-je.

(A forrás itt van.)