Van kereskedésük, vannak híveik, elkötelezett rajongók. Ennek ellenére nem olvastam sehol a cáfolhatatlan, vagy legalább közelítőleg pontos definícióját az őket leíró kifejezésnek: kézműves borász. Közelítések vannak – végtelen számú variáció néhány képletbe sűrítve. Meg vannak persze ilyen-olyan borok, melyek egy részénél nehezen tudnám eldönteni, hogy a költői szándék, a szakmai alapismeretek hiánya vagy a szakmai alapvetések teljes elvetése tette őket ilyenné vagy olyanná, értsd: nehezen értelmezhetővé. (Én tudok cipőt készíteni – én olyan cipőt tudok készíteni, mint senki más, én olyan cipőt tudok készíteni, amit senki más nem tud hordani...) Persze nem venném a bátorságot arra, hogy azt mondjam: ezek rossz borok. Egyszer mondtam, hogy sok rosszba belefutottam, kaptam is érte.
Másrészt ezek a borok nem is mindig rosszak. Sőt! Ha jók, akkor izgalmasak is, hiszen egy-egy fajtának, borvidéknek, dűlőnek, évjáratnak olyan arcát mutatják, amelyiket az a fajta, borvidék, dűlő, évjárat ritkán fedi fel. A felfedésnek ezt az aktusát a legtöbb kézműves borász el is meséli. Mert szavak nélkül nem létezik kézműves borászat. Nem akarnak azonban a sokaságnak mesélni. Háromszáz-ötszáz palackos tételekkel nem is lehet. Felfedezésükhöz bátorság és nyitottság kell, boraik szépségeinek felismeréséhez pedig olykor feltétlen hit. De kiket és miket is kell felfedezni? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. És akkor ő tudni fogja, ki a kézműves borász. Én egyelőre úgy gondolom: az a kézműves borász, aki annak mondja magát. De továbbra is a jó borokat keresem.
Olykor megtalálom, és némelyik jó bor mellé azt is elmondják: kézműves bor a jó bor. Az Orsolya Pince tulajdonosai, Turcsek Orsolya és Tarnóczi Zoltán kézműveseknek vallják magukat. Olyanoktól tanultak szakmai fogásokat, akik ennél a kis céhes világnál nagyobbra, tágabbra vágytak (például Pók Tamás), és akikre hálával gondolnak. Mégis visszatértek a saját kicsinységükhöz. Nem lehetett könnyű döntés, ahogy szerintem nem könnyű döntés évről évre megküzdeni a borokért, elvetni a szögletre menteni bármikor képes modern technológiák javát. Pedig nyilván tudják, ingoványos terep az, amin mozognak. A jó bort ugyanis mindenki ismeri, ám arra már kevesen veszik a fáradtságot, hogy mélyebbre nézzenek a „jóság” kútjába.
Tarnóczi Zoltán a kézművességről
Nyilván volt abban részemről tartózkodás, hogy bár az elmúlt három évben jócskán belekóstoltam az Orsolya-borokba – jegyzeteltem is bőszen –, csupán futólag róttam a magyar net képlékeny felületére pár mondatot róluk. Pedig egyre határozottabban láttam: bármi kerül is ki kezeik közül, az évről évre érdekes, olykor talán kevésbé szerethető, de mindig figyelemre méltó. Olyan borok, melyek a konzekvens és konzisztens szakmai munkát tükrözik – meg természetesen a fajta, borvidék, dűlő, évjárat, de legfőképpen Orsolyáék egyediségét.
A legutóbb három bort vetettem a köpőpróba alá (ha köpnöm kell, szenvedek). A kínok a 2008-as olaszrizlingnél (Tag dűlő) törtek rám. Illatos, mézes, virágos, birses, botritiszes, „bussaysan” gazdag illat után olajos, vastag, simogatóan telt, mégis lendületes korty következik. A kortyban ugyanúgy felismerhető a botritiszes szőlőszemek hatása, mint az illatban, a búcsúban ott van a jellegzetes finom kesernye, ami erőteljes alkoholos kaparásba torkollik. Arra azért nem gyanakodtam kóstoláskor, hogy a bor 16,5 térfogatszázaléka alkohol! Ügyesen elfedi ugyanis a magas extrakt és az élénk savak. Mindenesetre néhány dolgot le tudtam vonni két-három nekifutásból: 1. Van élet Szászi Endre mellett is (Kabócás 2006). 2. Északon is lehet Bussay-stílusban borokat készíteni. 3. Egyáltalán: van kraft az olaszrizlingben – ugyanakkor kétségtelen, hogy a formába hozásához még sokat kell csiszolni a technikán. A brutál alkohol ellenére beleszerettem ebbe a borba: 7 pont. Ha valamibe bele akarnék kötni (de nem akarok), az a hordóhasználat lenne a „kevesebb több” elv szellemében. A 2007-es olaszrizling (szintén Tag dűlő) átlagosabb, ugyanakkor kiegyensúlyozottabb. Persze a 2008-as után kóstolva hendikeppel indul. Tiszta illatvilág virágos és birses dominanciával, könnyedén elegáns korty hangyányi savhiánnyal – sejtetve a fajta egyik gyenge pontját. Ugyanakkor kiegyensúlyozott, közepesen hosszú, hibátlan és kedves. 5 pontot álmomból felkeltve is adok rá.
Az egri pinók között rendre találok jót aztán még jobbat. Eddig St. Andrea és Gál Tibor voltak a favoritjaim, nemrégiben épp utóbbi borász 2006-os Síkhegyijéből döntöttem magamba lelkiismeret-furdalás nélkül vagy fél palackkal. Most Orsolyáék 2007-es pinot noirjával megvan a hármas befutó. Legfőképpen eleganciájával, visszafogott, finom vonásaival. Illatában a legintenzívebb a gyümölcs: csipkebogyó, szamóca, meggy, leheletnyi gomba és avar. A kortyban a tannin, a savak és az ásványos jelleg kifinomult és rafinált együttállását tapasztalhatjuk. Nem kell boncolgatni, bele kell feledkezni. Bele lehet feledkezni. Itt a hordó is a helyére került. Legalább 7 pont.
