Az ifjabb Franzinál, a Weningerékénél 2006-tól új időszámítás van: akkor ugyanis olyan páli fordulat volt ott Balfon, hogy csak na. A borok árnyalatnyival drágábbak, egyúttal nehezebben értelmezhetőek, kevésbé szerethetőek lettek – számomra. Próbálkozom persze, de rendre eltévedek a terroir-labirintusban.
Meglehet sokakat épp a fordulattól ért megvilágosodás, hogy Weningerék szőlőiben végre valami nagyszerű történik Dr. Andrew Christopher Lorand szakmai tanácsai nyomán. („Lorand has been a farmer, gardener, university ecological agriculture professor, private consultant, anthroposophical teacher, author, inventor, researcher – as well as a member of the pioneering group that founded and spread the CSA movement in North America...” – írja a tanácsadó honlapja). Amióta Lorand feltűnt Balfon, azóta üstökben fő a csalánlé, a levelekről csorog a vízüveg, szexferomon illata lengi be a sorközöket, sütőpor véd a betegségek ellen, és minden szőlőtő a biodiverzitásért ontja könnyeit a tavaszi metszés után (a fotón a mester egyik lengyelországi előadásának ábrája biodiverzitásról). A Biokontroll Hungária pedig ellenőrzi, hogy rendben mennek-e a dolgok.
Az „egykor és most” problémakörét azonban jelen esetben kerülném, ugyanis nem követtem nyomon évről évre a változásokat. Meg aztán nem voltam ott egy szőlőtő mellett sem, a borokat sem csepegtettem tartályból hordóba vagy vissza – sem 2006 előtt, sem utána. Annyit azonban tudtam, hogy Balfon a pincetechnológia nem néhány öreg kádból és hordóból áll. A suttogó propaganda persze, ahogy azt kell, suttogott mindenféléről, például a nemcsak terroir-vadászok számára elfogadhatatlan beavatkozásokról, kézművesekhez méltatlan technológiákról. Én azonban csak egyet tudok biztosan: a Weninger-borok számomra revelatívak voltak 90-es években. A 2004-es Spern Steiner Kékfrankos a hagyomány minden nehézségét magán viselheti, amennyiben a hagyomány a pincetechnikai lehetőségek maximális kihasználását jelenti (igen, azt!). A nehézség meg ott van, hogy azt sohasem lehetett/lehet tudni, hogy a technika fémes karja meddig ér (és akkor az esetleges korrózióveszélyről még nem is beszéltünk). Na de amit ki lehet találni, azt az ember kitalálja, aztán használja – aztán okosodik, és olykor lemond róla. Olykor. De hogy érdemes-e lemondani, arra a válasz sohasem egyértelmű.
Nézzük például ezt a 2004-est, még a saulusi időkből! Finoman szólva sem dicsérik az évjáratot: a sok eső, főleg a szeptemberi csapadék jobbára tönkrevágta a szőlőket, a borászok meg vakarhatták a fejüket. Ehhez képest Weningerék Spern Steinere hat év pihenés után szebb, mint amit ebből az évből bármikor is ittam. Elegáns és kerek, széles, mély és magas. Illata meleg és összetett. Ez azonban nem a mediterráneum melegsége, hanem valami egészen más, talán a gyümölcsökben és hordóban gyökeredzik. Ugyanis még mindig rengeteg benne a gyümölcs, nem a friss, roppanó-hersegő, hanem a tökéletesen beérett fajta, meggy, málna, szeder, szilva. Érdekes vonulat az enyhe narancsosság, a bors és a csipetnyi vanília, mellettük olvasztott csokoládé, gomba, avar, ázott fa és finom, leheletnyi animalitás jelzi a hat évet. A savak zamatosak, a csersavakat a hordó (16 hónap barrique-ban) és az idő klasszikusan bársonyossá simították. A gyümölcsök a krémes kortyban is visszaköszönnek, és hosszasan időznek, középtájt ásványossággal gazdagítva. Harmonikus, érett szépség, nagy élmény – és sajnos az utolsó palack, pedig még van benne kraft egy-két évre (de nem baj, mert ismét ürült a kamra): 8 pont. (Az igazsághoz tartozik, hogy magnum palackokban még kapható a Bortársaságnál, melynek honlapjáról a palackfotó is származik, de így már tizenkét ezrest kóstál, és abban mindig is bizonytalan voltam, hogy érdemes-e ennyi pénzt adni borért.)
