A parafa maga az innováció! Vagy legalábbis megtermékenyítője, éltető forrása! Kíváncsi lennék, hány olyan 50-60 milliméter magas, kb. 25 milliméter átmérőjű, viszonylag egynemű anyagból készült henger van a világon, aminek előállításához és mozgatásához annyi technikai eszközt kitaláltak, mint a parafadugóhoz. Már itt sérül a „gondűző borocska” toposza... Milyen űzés? Hiszen csak a gond mindenütt, ahol dugó! De félre bú! A paratölgy alatt egy kattintásnyira a palackzárás trükkjeinek összefoglalója.

Úgy adódott, hogy a családi kötelékeimnek köszönhetően hozzájutottam néhány alsace-i borhoz. Kétségtelen, nem Alsace-tól dobog a magyar szív, hacsak a pinot gris-alapú Tokay vérzivataros története eszébe nem jut. Ha emlékszik a pereskedésre, Alsace-Elzász hallatán akkor is főleg a kurucos hevület horgad fel – pedig nemzetünk ott igazunk fényes bizonyságot nyert, és Colmar nem lett második Trianonunk vagy harmadik Mohácsunk. Summa summarum a hazai fogyasztó valószínűleg nem Alsace boraira izgul, és ezzel nincs egyedül Európában, sem a földkerekségen.

(A képért köszönet Jan-Tore Egge-nek)

A nyár egyik elnyúló hétvégéjét Szekszárdon töltöttem. Nem borozni mentem, de ha már arrafelé jártam, benéztem ide, beszagoltam oda, jobbára persze tengtem-lengtem, ráhagyatkoztam a szekszárdi hangulatokra, „babitsoltam”, Mészölyt olvastam és Baka István-oztam. Henyeségemet leplezendő beszereztem néhány palack bort, főleg olyan pincékét, melyekről keveset vagy semmit sem tudtam-hallottam. Így került a banyatankba a Garay tér egyik remek tea- és borboltjában a Feiszt Pince néhány tétele, többek között a 2008-as Nana, amely voltaképpen egy mélyvörös, alvadó vér színű merlot fedőneve lenne.

Csak az ábécé okolható, hogy Kató András és Kielmayer Krisztián után, utolsóként kerül sorra. Pedig ő volt az első magyar szakember, aki – némiképp cége nyomására – jelentkezett az Institute of Master of Wine hároméves kurzusára. Ennek kapcsán aztán kapott hideget-meleget bőséggel. Az utolsó megszólaló MW-aspiráns Romsics László, a Törley Pezsgőpincészet főborásza. (Az interjú tavaly szeptemberben készült; rövidített formában megjelent a Népszabadság TOP 100 magyar bor 2011 című kiadványában.)

(A kép eredetijét itt leltem)

Romsics László 2003-ban kezdte a tanulmányait a MW Intézetben. Tavaly nyáron tett sikeres elméleti vizsgát tett, és már csak a 3×12 boros vakkóstolási próba, valamint a disszertáció elkészítése van hátra. Az indulásra így emlékszik: „Annak idején ún. repülő borászokkal és egy MW-nal, az ausztrál Kym Milne-nel készítettünk borokat az angol piacra. Rajta keresztül csöppentem bele ebbe a világba. Érdekelt a lehetőség, amiben szerencsére a cég vezetése is látott fantáziát.”

Magyar Master of Wine-jelöltek után kutattam. Kíváncsi voltam a miértre és a hogyanra. Akikkel beszélhettem, meséltek is szívesen. Az első részben Kató András élménybeszámolóját tettem közzé. Most a legifjabb aspiráns, Kielmayer Krisztián következik, aki jelenleg Bécsben él, ám ideje jelentős részét utazással tölti. Ezért vele e-mailben készült az interjú: én elküldtem a kérdéseket, ő pedig írásban válaszolt, aztán pontosítottam a kérdést, ő pedig a választ és így tovább. És hogy mit válaszolt, az is kiderül a kattintás után.

Mivel 2012 a remény éve lesz – bár egyelőre nem láttam erről szóló egyéni képviselői indítványt az Országgyűlés oldalán –, én is nekirugaszkodom újfent, sokadszor. A bornak. Reménykedem, hogy idén nem lesznek két-három hónapos szünetek, amire persze soha nincs mentség. A szünet ellenére az elmúlt három hónapban is iszogattam, feljegyzéseket készítettem, sőt kevéssé sikeres bérmunkát is vállaltam (az alábbi interjú és még két következő is, ennek az eredménye). Ha időm engedi, ennek az időszaknak a hozadéka is szép lassan felkerül ide.

Tehát a kattintás után jöjjön a reményteli újrakezdés első posztja: a magyar Master of Wine-apiránsokkal készített interjúsorozat első része.

Vagy: két szomszédvár. De semmiképpen sem minden lében két kanál. A helyszín ugyanaz: Balatonlelle-környéki dombok, gyönyörű kilátással a Balatonra, az északi part vulkáni kúpjaira. A kiindulópont eltérő, a választott út más, az eredményen mégis látszik a rokonság: így vagy úgy, de jó borok. A két borászon is látszik a rokonság. Az egyik Légli Ottó, a tavalyi év borásza, aki volt már a borászok borásza is; a másik Légli Géza, akit egy kolléga találóan nevezett el borbábának.

Meghívást kaptam, hogy reggelizzek együtt a Concha y Toro bornagykövet asszonyával, Daniela Perezzel a Larusban. Nem tudtam menni. Ellenben képviselte a blogot az egykor volt Tinto Fino fénykorának szakmai igazgatója, Cseh Gábor. Fogadják szerettek beszámolóját.

Az őszi nagy fesztiválok évről évre nagy leértékelési hullámmal párosulnak. Ilyenkor érdemes ellátogatni a Corába vagy a Metro – a mai napig a legátgondoltabb és legrendezettebb borkínálatú két nagy hiperbe. Nem kizárt persze, hogy a többiben is lehet áron alul kínált kincsekre lelni. A Sparban például láttam 2009-es Szeremley Rizlinget 1200-ért, 2010-es Demetrvin Élvezetet 2000-ért vagy az Oremus 2007-es, egészen kiváló édes szamorodnijára 2200-ért – és akkor még csak a fehéreket említettem. Én is akció keretében jutottam a Tokajicum 2009-es Darázskő Furmintjához 961 forintért – a Metróban.

A kép eredetije itt található

Megvallom, ezt a kérdést korábban nem tettem fel. Azzal együtt, hogy vannak ismereteim és tapasztalataim, ha korlátozottak is, a talaj fontosságáról, bizonyos viszonylag egyértelműen kezelhető jeleken túl nem nagyon foglalkoztatott a – mondjuk így – talajösszetétel. Már csak azért sem, mert azt gondoltam, és gondolom ma is, hogy a borászok bizonyos értelemben túl sokat tudnak a szőlőről és a borról, pontosabban a szőlő és a bor biológiájáról és kémiájáról. Bár nem eleget. Így aztán rohangál a szőlőben sok-sok Dr. Jackyll, olykor meg előbukkan valamelyik karó mögül Mr. Hyde is – de rémálmok egyiküket sem gyötrik. Az alkotó elme még a rendkívül szigorú (egyes kérdésekben túlságosan is rigorózus és versenyellenes – lásd a pezsgőkészítést) hazai szabályozás mellett is szabadon szárnyalhat: méretes pajtányi arzenált lehet bevetni a talaj és/vagy a kitettség, az időjárás, a mikroklíma, sőt a makroklíma ellen. (Nem hazai példa: a közelmúltban ittam például egy remek egyensúlyú, húsos lengyel sauvignon blanc-t, ami mégiscsak jelent valamit, és nem feltétlenül azt, hogy széndioxid-kvótát vettek tőlünk, és növelik az üvegházhatást.)