Zavarba esek, amikor leírom egy 1800 forintos meg egy 2000 forintos vörösborról azt, hogy budget bor, de lassan kezdem belátni: gondolhatom én akárhogy, szerethetném egészen máshogy, a borpiac globalizálódott rendesen: azaz amikor azt írom, hogy ezernyolcszáz, egyben arra is kell gondolnom, hogy hat és fél euró – a világ boldogabb felén az iható vörösborok alsó polcáról válogathatunk ennyiért, igaz, azok igencsak jól iható borok. Persze presztízsben meg sem közelítik a kutyafát, a három szent dombról nem is beszélve (aminek az ára egyébként már felkúszik hét euró fölé). Azaz onnan nézve meglehetősen olcsó borok, innen nézve meg talán nem. Lőrincz György mindenesetre hisz abban, hogy van harminckétezer ember, aki legalább egy palackot vásárol, ha meg kettőt osztanak mindenkinek, a fele is elegendő. (A Tricollis mennyiségéről nem találtam adatot, de úgy sejtem, Liptai Zsolt a St. Andreáéhoz hasonló méretű vásárlói körrel számolt.)

Éppen ezért érdemesebb onnan vizsgálni a borokat, hogy mit kapunk a pénzünkért. Szögezzük is le tehát azonnal: jó borokat két presztízsborászattól, két fiatal borásztól, akik ráadásul mindketten fehér-vörös párossal gondoltak a budget-vásárlókra. (A közeljövőben a fehéreket is megkritizálom majd ügyesen.)

Pannonhalmi Tricollis Vörös 2007

40 százalék pinot noir, 40 százalék merlot, 20 százalék cabernet franc, meg 13,5 százalék alkohol. Nem vaskos, nem haragos, színe elegáns, majdnem pinós, talán az árnyalat egy csöppet mélyebb. Illatban ugyanez a karcsú elegancia: először a pinot noir fűszerei, aztán a gyümölcsök kavalkádja némi vaníliával és pörkölt mogyoróval, a merlot bársonyos melegsége, a franc hűvös, érett selymessége. Mindez lebegően, könnyedén, tanninok alig, az a kevés meg, ami van, érett és bársonyos, épp csak megtámasztja a savakat, melyek viszont lendületesek, és szájban is felidézik a gyümölcsök ropogós frissességét. A korty végében azonban ott ragad a fa vaníliája és valami ragadós sziruposság meg az égető alkohol. Kevesebb fával (8-11 hónapot töltött 225 literes másodtöltésű barrique-ban, és a hordók izmosabbnak bizonyultak, szkanderben simán lenyomták a küvét) meg kevesebb alkohollal sokkal több lenne: elegánsabb is, szebb is, izgalmasabb is. Persze így sem rossz, és presztízse is van, meg könnyen érthető, meg itatja magát. Meg is részegedtem a gondolattól, hogy ennyire hízeleg nekem, és könnyelműen kiosztottam neki 5 pontot.

Akutyafáját 2007

Két fajta ugyanaz: a merlot (22%) és a pinot noir (18%), a hangsúlyos harmadik, azaz az első azonban itt a kékfrankos. A történetet már más megírta, nem ismételném. Eszembe is jutott: csak nem a vörös Tricollis késztette a küvé áthangolására dr. Lőrinczet? – aztán persze el is hessegettem ezt a képtelen gondolatot. Mindenesetre az Akutyafáját újratöltve jobban tetszik, és nem csak korábbi önmagánál, hanem a Tricollisnál is. Illata telt, meleg, egyszerre gyümölcsös és fás. Ez utóbbi talán a bor egyetlen igazán kifogásolható vonása: a fa kellemetlen benzines mellékszála zavar az illatban (amúgy is faallergiás vagyok), ráadásul a meggy, a málna, a bors és a vanília is úszik ebben a benzines alaplében, időnként meg az aszalt változatuk uralja el az illatképet egy kis csokoládéval kerekítve. A test közepes, szájban mégis a teltség, a vastagság és az érettség érzetét kelti, többek között azért is, mert tanninjai sokkal szebbek és arányosabbak, mint akár a Tricolliséi, akár a pinot-alapú Akutyafájátéi. Savai üdék és ropogósak, zamatai játékosak, de összetettek és árnyaltak. A korty kitölti a szájat, és ha még hosszasan ott is maradna, meg a vége nem csípne, nem sajnálnám tőle a hetest sem. Így azonban meg kell elégednie egy vaskos hatossal. Meg persze egy óriási besztbáj plecsnivel. Ennél jobb vöröset ilyen áron eddig nem ittam. Ez a bor mézesmadzag (hogy egy képzavarral is éljek): benne van a nagy bor ígérete: kicsiben – és sajnos egy nagy bornak megfelelő mennyiségű alkohol társaságában.