Andreas Ebnert innen, távolról ellentmondásos személyiségnek látom: hogyan is lehetne elképzelni másképpen azt, aki a borászati technológia értékesítéséből fedezi úgynevezett kézműves borászata működését. (Persze szociológiai közhely, miszerint az érett személyiség nem ideális fogyasztó – ám ettől még kiváló értékesítő lehet.) Ahányszor Ebner-bort iszom, önkéntelenül felidéződik bennem Mészáros Gabriella örökbecsűje – meglehet igaztalanul, hiszen a mozsgói pincében nem jártam, az onnan származó borokat ritkásan próbálgatom –: Andreas Ebner a rossz tannint kiveszi a borból, és a helyére jó tannint tesz. (Annak idején többször is elolvastam a Borigó cikkét, nem tudván eldönteni, vajon ironikusan vagy épp ellenkezőleg: elismerőleg állította ezt legkifinomultabb nyelvű bortudorunk.) Most a Végvári néven futó 2010-es Ebner-cirfandli kapcsán ismét szembesültem azzal, hogy a borba mit lehet kivenni és beletenni.
Mozsgó fenegyereke amúgy Dél-Tirolból érkezezett, hogy egy senki által nem ismert, Szigetvár melletti faluban felépítse vállalkozása nyereségből saját birtokát. Egy kézműves birtokot, épp akkorát, hogy már szabad szemmel is jól látható, de egy pillantással belátható legyen. A jelenleg 7 hektár körüli területén dicséretesen mértéktartó fajtaválasztékkal dolgozik. Láthatóan a bordeaux-i fajták mellett tette le a voksát, cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot osztozik azonos arányban a birtok közel háromnegyedén, a másik jelentős tétel a pinot noir, és van némi syrah is. A csúcsborok a bordeaux-i fajtákból készülnek (3-as hordó küvé, 7-es hordó küvé), a pinot-ból fajtabor, és mellettük időnként érdekességek, például habzóbor (a Borzongás, ami iskolát teremtett) vagy cirfandli – gyanítom, felvásárolt alapanyagból. Az alábbiakban a Végvári fantázianévre keresztelt 2010-es cirfandliról szólnék.
A cirfandli Pécs környékén szépreményű fajta. Igaz, hogy viszonylag érzékeny (fagyra, csapadékra, talajra, fekvésre), de ha a gazda jól elkapja, jó évjáratokban csodákra képes, sőt megfelelő körülmények között akár aszúsodik is. Az utóbbi évtizedekben azonban az érzékenysége elnyomta erényeit, így aztán az egész borvidéken csak néhányan készítenek belőle bort. A fajta eredete meglehetősen homályba vész: a legvalószínűbb, hogy Ausztriából került Magyarországra. Bár az osztrákok ősi szőlőfajtájuknak tartják, egyesek szerint egy traminihoz hasonló szőlőfajta és a pirosveltelini véletlen kereszteződése. Mindez azonban lényegtelen is, hiszen a fajta kikopóban, Pécs környékét és egyes ausztriai vidékeket leszámítva nem nagyon foglalkoznak vele. Reményt az adhat, hogy néhány pécsi borász kitart mellette, sőt a múlt évben már ünnepet kanyarított köréje.
Ha Ebner középsúlyos árú cirfandlija felől nézem a fajtát, bizony nem érdemtelenül merült feledésbe. Jellege ugyanis a jellegtelenség, mármint a saját jelleg hiánya, miáltal viszont rugalmasan magára veheti más fajták vonásait. Másfelől meg én nem nem ilyen cirfandlikat ismertem. Már amikor megvettem Ebner cirfandliját, figyelmeztettek: ne lepődjek meg, ha más fajtát találok benne. Jól behűtve intenzíven gyümölcsös – őszibarack, egres, de legfőképpen bodza, csalán és citrusok –, még másnap, az üres üvegből is áradt a bodzás, csalános illat. Ha vakon kóstoltam volna, gondolkodás nélkül rávágom: sauvignon blanc. A kortyot vezetik a ropogósan friss savak, és ha a vége kicsit reszelős is, a határozott savak illenek a szájban is visszaköszönő gyümölcsös, citrusos zamatokhoz. Nem fajsúlyos, ám élvezetes, könnyed nyári bor. Nem kell sokat mérlegelni, hogy értékeljem a tiszta, intenzív illatokat és az egyértelmű kortyot: 4 pont.. A kérdés azonban csak ott marad a pohárban: miért hívják ezt a bort cirfandlinak? Hogyan lett belőle mégis sauvignon blanc? Nyilván van számtalan technológiai fogás arra, hogy a borból a cirfandlit kivegyük, a sauvignon blanc-t pedig beletegyük. Talán ez történt itt is. De a „miért”-re a „mert lehetséges” nem adja meg a kielégítő választ.
