Úgy adódott, hogy a családi kötelékeimnek köszönhetően hozzájutottam néhány alsace-i borhoz. Kétségtelen, nem Alsace-tól dobog a magyar szív, hacsak a pinot gris-alapú Tokay vérzivataros története eszébe nem jut. Ha emlékszik a pereskedésre, Alsace-Elzász hallatán akkor is főleg a kurucos hevület horgad fel – pedig nemzetünk ott igazunk fényes bizonyságot nyert, és Colmar nem lett második Trianonunk vagy harmadik Mohácsunk. Summa summarum a hazai fogyasztó valószínűleg nem Alsace boraira izgul, és ezzel nincs egyedül Európában, sem a földkerekségen.

(A képért köszönet Jan-Tore Egge-nek)

Pedig a legszárazabb francia borvidék történetének vannak arany tollal rajzolt lapjai is: a 11. századtól egészen a 30 éves háború végéig hosszabb-rövidebb megszakításokkal Európa északi fele lelkesen döntötte magába az ottani gazdák borát. A sikerért nagy hálával tartoznak az alsace-iak Clairvaux-i Bernátnak és lelkes-aszketikus csapatának, akik bár főleg Burgundiára koncentráltak, tudásukat, kísérleteik eredményeit terjesztették szerte a kontinensen, rheingaui rendtársaik továbbgondolták, és olyan technológiát találtak ki (télen-nyáron egyenletesen hűvös pince, mindig tele fahordó, kénezés), ami által a legstabilabb – a legjobban szállítható és a leghosszabb ideig eltartható – borokat készítették minden borivó legnagyobb örömére. Bár Rheingau jó 300 kilométerre van Colmartól észak-északkeleti irányba, a Rajna vitte a tudást gyorsan, ahogy az akkori világhálón is terjedt – bencés és még bencésebb ciszter szerzetesek saruba bújtatott lábain –, olyan tudásmátrixot kiépítve, aminek ma is csodájára járhatnánk. (Végül is a bencés és cisztercita szerzetesek sem csinálhattak mást, mint a mai kutatók: elhatároztak valamit, megcsinálták a szőlőben, vártak egy évet, megvizsgálták az eredményt, leírták, kielemezték, és a tapasztalatok alapján továbbfejlesztették a kísérletet. Meglehet, ez a mintegy ezer évnyi kutatómunka Burgundia titka.) Alsace-nak a bor nagy üzlet is volt: állítólag a 15. század elején már 100 000 hektó bort adtak el évente csak a strassburgi piacon, ahonnan vitték fel északra, aztán pedig természetesen Angliába.

A múlt dicső, ám a franciák mindenható eredetvédő szervezete, az INAO, bizony nem sietett önálló eredetvédelmi jogokat adni Alsace-nak. AOC (appellation d'origine contrôlée) borokat 1962 óta palackozhatnak, de csak 1975-ben határoztak meg grand cru területeket – ezek mindössze 4 százalékát adják az alsace-i bortermelésnek –, majd végül egy évvel később elismerték eredetvédett terméknek az alsace-i pezsgőt, a Crémant d'Alsace-ot is. De hogy ne legyen olyan egyszerű, az alsace-i bor annyiban hajaz a németre, hogy a középpontban a fajta áll. Mindenekelőtt a riesling, a muskotály, a pinot gris, a gewürtztraminer és a sylvaner, kékszőlőben pedig a pinot noir. Ez a hosszú bevezető persze azért volt, mert én sem tudtam semmit Alsace-ról, tehát utánanéztem, és ha már utánanéztem, gondoltam, ismereteimet megosztom másokkal.

Bernard Haas & Fils Pinot Noir Rosé 2010
De ami itt és most a lényeg, az a kaysersbergi Bernard Haas & Fils pinot noir rozéja. Haasék állítólag 1776-ban érkeztek a vidékre, azóta borászkodnak, és már csak ezért is megérdemelhették, hogy területeik a Colmartól mintegy 10 kilométerre, a Kaysersberg nevű település mellett magasodó Schlossberg nevű premier grand cru classé területen legyenek (a fenti képen ennek dűlőnek látható egy részlete). A 10 hektáros birtokon a pinot noir mellett főleg riesling, gewürtztraminer és pinot gris van. Haasék saját (online) önbevallásuk szerint környezetkímélően és alacsony hozamokkal dolgoznak.

Rozéjuk mélyebb tégla színű, kis barnás beütéssel, jól mutat a fehér rajnais palack. Itthon – csont szárazan kivitelben, merthogy ez nem az – sillernek is elmenne. Illatában érett gyümölcsök, amolyan klasszik PN-ra hajaz az érett málnával, meggyel és az enyhe fűszerezésével. Nyoma sincs benne a felénk dívó friss, tutti-fruttis, szintipopos illatvilágnak (félműeper, félműmálna vagy talán egészen...). Ez klasszikusan bor, amit még dédnagyapám sem pökne ki, talán a határozottan jelentkező cukorérzettel is megbarátkozna. Óhatatlanul felmerült bennem, hogy ha 12,5-es alkohol mellett még maradt benne cukor, vajh milyen mustfokkal szüretelhették?

A savai lendületesek lennének, a testességhez jó illenek, de a cukorhoz nem elég markánsak. Alkoholérzet nulla, a zamatok kellemesek, jó az összkép. Ez nem rozé, hanem rózsaszínű bor, ami a cukortól némi krémességet is kap. Némi punnyadtság jelentkezik a lecsengésében, ami nem tart a végtelenbe. Nem fajsúlyos, de kellemes, jól iható bor, van egyénisége – a hazai tömegrozék mellett mindenképpen. A borászat honlapja szerint ára 5,20 euró, nálam pedig 4 pont.