Nekiveselkedtem ismét: hadd apadjon a kamra. Bár két kadarka oltárán áldoztam fel magamat, azt a problémát, hogy mi és milyen a kadarka – a bölcsek kövének hiányában – csak felületesen érinteném. Merthogy egy valami látszik biztosnak (talán), hogy valahonnan a Balkánról származik, és a török elől menekülő rácok hozták magukkal Tolnába, ahol a fajta új hazára talált. Az már sokkal bizonytalanabb, hogy milyen az igazi kadarka.

Mintha elnevezéseinek sokasága is genetikai sokszínűségét lenne hivatott demonstrálni: kék magyar, bleu de hongrie, branicevka, budai fekete, cadarca de ninis, cetereska, domanli, fekete zinka, gamza, jenei fekete, kék budai, kereszetes levelű, lugojana, meco cerna, mekis, mosler schwarz, nazlin gomza, scutariner, sirena, skadarsk... Ez a húsz azonban jó esetben fele az Európa-szerte ismert neveinek. (Lukács tábornok elbújhat szégyenében...) A Pécsi Borászati Kutatóintézet híres-neves fajtagyűjteményében tizenegy klónját tartják nyilván. Hívják azonban bárhogyan, jó borhoz nehéz fajta. Pedig a hatvanas évek téesz-sztárja volt: egynémely klónja ugyanis termett mint állat a homokon – be is ültették vele a fél Alföldet. Közben persze az is kiderült, hogy van vele egy csomó probléma: rothadékony, a héja vékony, és kevés színanyagot ad, de csak tökéletesen beérett állapotban éri el a 20 mustfokot. Igen ám, de későn érő fajta, ellenben fagyérzékeny, ezért sokszor már szeptemberben le kell szüretelni. Ezért aztán kivágták, ahogy kell. A tervgazdálkodás már csak ilyen.

Egy ideje néhány elszánt borász dr. Kozma Pálék hathatós támogatásával évről évre bogarássza ki Szekszárd kiskertjeiből a fajta legígéretesebb változatait, hogy az egyszer csak előbukkanhasson teljes pompájában – kagylóból Vénusz. Örömteli, hogy eljutottunk odáig: vannak szép tételek. Egyik kedvencem Eszterbauer János 2008-as Nagyapám fedőnevű kadarkája. Azt hallottam fél füllel, hogy Eszterbauerék egyrészt sokféle klónnal dolgoznak, másrészt öreg és új ültetvényeik is vannak. Lilába hajló bíborja vastagabb, teltebb, ragyogóbb, mint a kadarka-előítéletem várná. Illata vibrálóan izgalmas, sokrétű, játékos: fűszerek és gyümölcsök melegsége párosul az ánizs hűvösségével. Van itt ribizli, vadszeder, cukros málna mentalevéllel, mellette karakteres zöldbors, szerecsendió, fenyőmag, leheletnyi ásványosság, kovakő. Egyszerre hűvös és meleg, és ez a feszültség az első pillanattól izgalmassá teszi. A kortyban glicerines teltsége, ibolyás jellege a kékfrankosokat idézi. Tanninjai kicsit húznak, az összkép mégis déliesen bársonyos. A korty kellően hosszú, de a nagy klasszisok fajsúlya hiányzik. Így egyelőre 6 pont, és az egyik legizgalmasabb kadarka Szekszárdról.

Ahogy örömködtem Eszterbauerék kadarkája fölött – részben a korábbi évek produktumai, de még az Albert gazda által joggal dicsért 2007-es kadarka után is –, úgy szomorkodtam Vesztergombi Ferencék 2005-ösén. Meglepetés volt az is, csak a másik irányba. Elintézhetnénk annyival, hogy egy nehéz fajta ezt tudja egy nehéz évjáratban: egy még éppen élvezhető bort. Színében a barnás árnyalatok már a korral járnak – elvégre mégis csak 3 évvel öregebb lenne az előzőt bornál. Illata lényegesen egyszerűbb, van némi palackbukéja is; először dugóra gyanakodtam, de a levegőzés jót tett neki, a kellemetlenségek elillantak, a kellemek felszínre kerültek. Vannak gyümölcsök, főleg gurulós málna és ribizli egy kis kökényes fanyarsággal; vannak fűszerek, főleg bors és borsikafű, de sem egyik, sem másik nem karakteres. Ehhez képest meglepő, hogy szájban mennyire élénk: finom édesség, dinamikus savak, hamisítatlan elegancia. Jól kortyolható, nem különösebben megrázó, viszonylag rövid lecsengésű. Akárhonnan is nézem, összességében ezt a bort már rég meg kellett volna innom, azaz a 4 pont részben nekem is szól, s azért csak részben, mert fogalmam sincs, hogy két-három éve jobb állapotban volt-e.