Nehéz megfejteni a borászok és/vagy kereskedők árképzését, de a saját vásárlói elvárásaimat annál jobban ismerem: egyrészt korrelációt keresek az ár és a minőség között, másrészt azt is tudom, hogy tízegynéhány ezresért nem nagy kunszt kiváló vörösbort venni, ellenben mondjuk 1500-ért igazi kihívás. Ez jutott eszembe az egyre divatosabb, csengődi illetőségű Köpcös Pince (honlapja „metszés alatt”) 2007-es kékfrankosa kapcsán is, melyet 2200 forintért szereztem be a Budai Borvárban.

A csomagolás artisztikus, a kapszula és a címke elegáns, ízléses, sőt a hátcímkén még egy kis versféleséget is kapunk Alkonyi Lászlótól, akinek a tollával most ékeskedem is: „A bor megtestesítője / az örök igazságnak, / mely szerint a teljes örömök / az áldozathozatalnál / fogannak.” Áldozatot hoztam, kerestem a teljes örömöt.

A bor olajosan mozog, tapad a pohár falára, láthatólag sűrű, glicerines anyag. Illatában sok gyümölcs, főleg meggy, friss málna, kis ibolya, vanília és bors. Bár a fa némiképp megül rajta, azt leszámítva jól balanszírozott az illatkép, és sokat ígér. Aztán szájban már kevesebbet mutat: a korty eleje kicsit tanninos – bár a visszafogott tanninkészlet érett –, majd meggyleves, a közepe teljesen üres, jellegtelen, a vége kesernyés, ragadós. A gyümölcsös-meggylés élmény rövid, a kellemetlen vég hosszú. Ráadásul mintha probléma lenne a savaival , sehogy sem akar életre kelni a bor. Egy jó óra szellőztetés sem segített rajta, zamatai még laposabbak lettek, és némi zöldesség is belekeveredett.

Olvastam, hogy mutatta szebb arcát is, de az általam kóstolt palack már erősen túl volt a fénykorán, legfeljebb az egykori harmónia emlékeit kortyolhattam ki belőle. Erénye ugyanakkor a szerény mennyiségű alkoholtartalom (12,4%). Jóindulatú négyes. És ezen még az sem javít, hogy olyan bort ihattam, amiből mindösszesen 520 palack készült.