Kezdjük egy közhellyel: Malatinszky Csaba, a művelt világfi Oscar Wilde-ot idéző sassoonfrizurájával – ahogy azt Alföldi Merlot a tollával megrajzolta – izgalmas, azazhogy ellentmondásos figurája a villányi borszcénának; vagy: izgalmas és ellentmondásos; vagy valami. És ahogy azt Alföldi kolléga szintén megjegyezte, mindenkinek van róla véleménye, tehát nekem is van.
Híres borai megannyi ragyogó csillag: szépen csillognak, ám érinthetetlenül távoliak – már csak anyagi szempontból is –, így a véleményem inkább a közvetett benyomásokból építkezik, terebélyesedik (Moszkva, Mercedesek és osztogatás, valamint Leningrád, Moszkvicsok és fosztogatás viszonylat). Mivel csúcsborai mindennapos fogyasztásra, fejlődésük nyomon követésére számomra elérhetetlenek, nyilván nem szeretem őket (pedig kiválóak, még a közhelyesen polgárpukkasztónak szánt Cabernoir is lenyűgözte érzékszerveimet), de a 2006-os – olcsóbb kivitelű – rozéjától oda és vissza voltam. Ahogy attól is, hogy e szép ember mindig megmondja a tutit. Ami persze másoknak nem tetszik. Szóval van itt ellentmondás ellentmondás hátán, csődör a kancán, bika a tehénen, kos a jerkén.
Folytassuk a borral, a 2004-es oportóval (modernül: portugieser)! Mindenekelőtt vékony: látványra, illatra, mindenhogy. Az hamar kiderül, hogy valószínűleg agyonterhelt ültetvényekről származik (felvásárlásra gyanakodnék, de a címke mást mond: termelte és palackozta: Malatinszky Kúria). Egy biztos: nem történt fürtválogatás, még szüretkor sem, kocsány is kerülhetett rendesen a feldolgozott anyagba. Kis kocsányíz, kis savhiány, testetlen lebegés. Fanyarsága inkább zavaró, mint érdekes, fűszeressége – ha beszélhetünk egyáltalán fűszerekről – szintetikus; az összkép mégis korrekt. Egy iható bor, fejfájás sem marad utána. Nem mély, nem súlyos, nem gazdag, nem érett, nem testes, nem... Igazi nem-bor – legfőképpen semmilyen. Az árát megéri, de csak az akciósat!
Erős 2 pontot így is összehoz, bár kicsit erőlködnie kell. A Malatinszky Kúria és a Zwack Rt. közös jótékonysági tétele a hajléktalanszálló karácsonyi műsorához. Soha rosszabbat, ha húsz ember összejön, hogy a társas bódulat sajátos formáját gyakorolja. Ez önmagában nem is kívánna több szót.
A bor azonban többrendbeli érdekességfaktorral hergeli a fogyasztót. Először is érdekes, merthogy portugieser a Malatinszky-birtokról, ráadásul 2004-ből (gyatra évjárat, akárki megmondja). Másodszor érdekes, mert nem hétköznapi Malatinszky-bor ez, hanem olyan, ami kettős (vagy még többesebb) szűrőn is átment: a Zwack Válogatás részeként került piacra, és magának a nagy Kovács Antal háromszoros magyar sommelier-bajnok (1994, 1995 és 1997) borszakértőnek az ajánlásával kínálták nekem (nekem!). Mi mást tehettem ennyi elszántság láttán: megvásároltam. Persze csakis a termelő neve (le sem tagadhatnám sznobságomat), a fajta és az ár – mintegy 450, azaz négyszázötven magyar forint, akciós ajánlat egy hiperben a készlet erejéig stb. – együttes orvtámadása gyengítette a kritikus szint alá vészjelző és immunrendszeremet.
Csakhogy amikor megkóstoltam, óhatatlanul eszembe ötlött mindaz, amit olvastam-hallottam a remek férfiútól. Minden fellelt szavára figyeltem, hiszen kevesen ismerik jobban a nemzetközi trendeket – a sommelier-ként eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul –, és a tapasztalatait valószínűleg jól tudja hasznosítani csúcsborai elkészítésében. Végképp belopta magát szívembe visszafogott és ragyogóan okos megnyilatkozásaival, világos gondolkodásával, ahogy megfogalmazta Villány egy lehetséges (és egyre inkább az az érzésem: az egyetlen lehetséges) jövőjét. Például azt, hogy csakis magas minőségű presztízstermékekkel szabadna foglalkozni, és le kellene számolni végre a cash-flow borként is emlegetett, olcsó oportóval, amely legfőképpen a borvidék – meg persze az adott persztízsborászat – fényét tompítja. Ez a bor azonban mintha réseket ütött volna a szép gondolatok láncolatába; eszembe juttatta Műtannin kolléga remek kis írását, amit az egyszerűség kedvéért ide kattintva is elolvashatnak. (Zárójeles szubjektív: az oportó nem tehet semmiről! Ha valaki nem hiszi, kóstolja meg például Molnár Tamás újborát.)
Őszintén szólva mindig elcsodálkozom azon a kettősségen, ahogy a magyar csúcsborászatokban a világszínvonal és a mérhetetlen igénytelenség vállvetve harcol a piacokért; de lassan – kényszerűen – tudomásul veszem: ez van. A büdös magyar valóságban még a legszebb virág tövében is túl sok szar van. Biztos a macskák az okai mindennek.
A poszt A Művelt Alkoholistán jelent meg.
