Most jó lenni alkesznek: országszerte egyik borünnep a másik után. Fesztivál Szegeden, gurmékodás Budán, bországgyűlés a ligetben (már szárítom a torkomat). Legutóbb Sopronban ünnepkedhettem, ugyanis meglátogattam a XVI. Soproni Borünnepet. Kis borvidék, kis város, kis főtér, barátságos, áttekinthető méretű rendezvény, módszeresen végigkóstolható kínálat, a száztagú cigányzenekar húszfős helyi lerakatával, sramlizenével, városi fúvószenekarral meg kolbászsütővel, lacipecsnyével, vattacukorral – szóval mindennel, amit az ilyen rendezvények szervezői kiskátéjukban kötelező elemként lefektettek. (Nem lehetne néhány pontot kihúzni a listáról?)
Esténként tömeg, sűrű emberszag némi kolbászillattal és füsttel keverve, de délutánonként a kellemesen szellős téren kényelmesen sétálgatva lehetett kóstolni ezt-azt. Meg inni is. Pozitív a soproni borászok hozzáállása: a kóstolónyi mennyiség ingyenes – inni meg pénzért lehet. Ha valaki csak kóstolni érkezett, nem kellett félnie, hogy anyagi forrásai kimerülnek.
És persze mindenki ott volt, aki a borvidéken számít. Weningerék, a kedves arcú Luka Enikő, Ráspi Horváth József (aki éppen egy pizzára emlékeztető tárgy elpusztításával bajlódott, amikor standja felé jártam), Taschnerék Kurtja, aki szárazra hangolt pezsgőit kínálta acélos borai mellett, sőt sikerült felfedeznem Sopron Sebestyén Csabáját is a Bognár pince ifjú tulajdonosában, akit egyelőre csak tanult szakmája (tudniillik ő is autószerelő) rokonít Szekszárd aranylábú ifjával – a borai kevésbé.
Család és autó nehezítette pályán próbáltam felderíteni a Nagy Soproni Titkot. Kékfrankos ide, kékfrankos oda, nem Sopron emblematikus fajtájára mentem, de el nem kerülhettem. Kóstoltam Sopron Legszebb Borászhölgyének a zweigeltjét, de nem voltam ráhangolva; és csalódást okozott Weningerék 2000-es pinója is – már elfáradt egy kicsit (meg talán én is) –, ellenben a 2004-es PN és a 2003-as Frettner (syrah, kékfrankos, merlot házasítása) szedres, meggyes illatával, cassist idéző ízével kellemes emlék maradt.
Ahogy a Pfneiszl család határon inneni birtokának teljes kínálata is (róluk már e helyt is volt szó egyszer s másszor). Standjuk egyszemélyes kiszolgáló személyzete, a családfő ifjú és kedves leánya, bár közgazdaságtant tanul Bécsben, borászati kérdésekben sem zöldfülű. Röpke háromnegyed óra alatt minden fontosat megtudhattam tőle a pincészetről: például, hogy Burgenlandban több mint hetven, Sopron mellett pedig majd harminc hektáron gazdálkodnak, megközelítőleg azonos adottságú területeken. A két birtok borait hasonló dizájnnal csomagolják: mindössze a név változik a határon túl Pfneiszlről Pfneislre (vagy fordítva), de az embléma, az aranyozott ötszög a P betűvel az osztrák és magyar palackokon is hangsúlyos motívum.
A borokat technológiai magabiztosság, kiegyensúlyozottság, a komolyabb tételeket testesség, a hordóhasználat és a gyümölcsösség egyensúlya jellemzi. Személyes kedvencem az EU-csatlakozásunk óta készített Újra Együtt fantázianevű kékfrankos (1500-ért best buy), valamint a fajta barrique-ban érlelt módosulata. A pincészet csúcsküvéje, az Impression Rouge karakteres bordeaux-i jellegű házasítás, kékfrankossal bolondítva. Mély rubintos színű, testes, aszalt gyümölcsös, nagy potenciállal bíró bor, alaposabb kóstolást érdemel.
Egy házzal arrébb a Vinex Borászattal osztozott a Jandl pincészet: ég és föld házasítása. Jandl Kálmán borai ígéretesek, de még van hova fejlődniük. A terméklistát itt is a kékfrankos vezeti, amiből ők is készítettek barrique változatot. Egy biztos, a borokban van anyag, de a harmóniát még keresni kell. Kísérleteznek a syrahval is, kellemesen fűszeres bor sikerült belőle közepes testtel.
Ausztria közelsége arra késztetett, hogy megkóstoljak néhány fehérbort, jellemzően zöldveltelinit. Az összkép lesújtó: többségük az ihatóság alsó határán egyensúlyoz, így aztán – kiöntő nem lévén – a tér virágcserepeiben végezte (ezúton is elnézést kérek a virágok gondozóitól). Egyedül a Lővér Pince királyleánykája volt elfogadható, könnyed, fajtajelleges, bár talán kicsit túlparfümözött bor.
És ha már bor, akkor legyen sajt is hozzá: örömmel fedeztem fel az Őrségi Ínyes Sajtmanufaktúrát a kiállítók között, amelynek tulajdonosát valószínűleg sok ínyenc fővárosi ismeri: Buzás Attila Sándor úr ugyanis nemrégiben még Pilisszentlászlón készítette fantasztikus kecskesajtjait. Ha valaki Magyarszombatfán jár, mindenképpen keresse fel.
A poszt A Művelt Alkoholistán jelent meg.
