Ha magyar fehérbor, akkor rizling, elsősorban olaszrizling. Ez a kijelentés persze legalább annyira axiomatikus, mint ha azt állítanám, hogy én lennék a világ legjobb bloggere. Cáfolja, aki tudja. Az olaszrizling a magyar néplélek tükörképe: a nagyság vágya, a soha be nem teljesülés és így tovább. (Esetleg kompbor? amely ide-oda ingázik az asztali karcosok és a csúcsborok partja között...)
Ezért aztán mindig is vágytam fellelni a Nagy Olaszt. Elárulom: mindhiába. Mindenesetre néhányszor már próbát tettem, és néhányszor még próbát is fogok tenni. Nemcsak olaszokkal próbálkoztam, de mindennel, aminek meghatározó összetevője az olasz. Szép emlékekből nincs hiány: például néhai Molnár Józsi bácsi, a tüskevári kocsmáros hamisítatlanul somlói olaszrizlingje egyenesen a cca. 1500 literes ászokhordóból... Férfias keménység, kemény, határozott savak, jellegzetes somlói jegyek, és persze harsogó békebeli kedélyesség, határtalan vendégszeretet. Hiányzó színfoltja Somlónak. És ha már Somló, egy szofisztikáltabb, de nem feltétlenül olaszabb olasz, amit Györgykovács Imre, Somló hercege készít. Egy biztos: elegáns, összetett, elmélyedést kíván. Aztán jönnek a technológiailag tökéletes, kellemes borok, melyek nem emelik a vérnyomást, nevük kimondása nem okoz alhasi tájékon feszítő érzést, de időnként előveszem őket: a Gellavilla olaszrizlingje Balatonszőlősről, a Szőllősi Pincészet Melegeshegyi Olaszrizlingje Pannonhalmáról, Szeremley Huba Szemelt Rizlingje Badacsonyból vagy Gere Attiláé Villányból.
Rendszerezés nélkül sorolom itt a borokat az elmúlt évekből, ahogy éppen eszembe jutnak. Nem áll módomban újrakóstolni őket, bár az fontos tanulsággal is járna: fejlődött az ízlésem? Ugyanúgy ízlik, mint ahogy emlékeimben él? Tanultam azóta valamit? Vagy nem tanultam, sőt nem is tanulhatok semmit, mert minden bor megkóstolásakor ugyanúgy a körülmények determinálta naiv kóstoló vagyok, aki tiszta lappal indít, és aki akár egészen másnak is láthatja ugyanazt a bort, mint egy héttel-hónappal-évvel korábban, amikor másként álltak a csillagok? Ha fellengzős akarnék lenni, mondhatnám: így mutatkoznak meg egy pohár borban az élet nagy kérdései (és már mondtam is).
Pedig mindössze két borról szeretnék írni: a muraszemenyei doki Esküvéjéről, valamint Jásdi István csopakijáról. Egy dél-dunántúli rizling-mixről – a bor gerincét az olasz adja (minden értelemben), illatait pedig a rajnai fajta teszi gazdaggá – és egy tiszta balatoni produktumról. (Megjegyzem: elmúltak azok a szép idők, amikor Jásdi rizlingjét másfél literes kiszerelésben lehetett vásárolni kezdetben 900, később 950 forintért egy kiváló borszortimenttel rendelkező vecsési savanyúságot áruló kofánál – azt most ne firtassuk, hogyan jön össze a savanyított cékla és a vörösbor –, vagy 1100 forint körüli összegért a Bortársaságban. Ma már kizárólag 75 ml-es kiszerelésben juthatunk hozzá...)
Ha lehet mondani, nekem Jásdi bora volna az Olaszrizling. Mindenképpen az első, ami ízlésemet kielégítette, és amihez később minden más Olaszt viszonyítottam. Világos szalmasárga színébe itt-ott halvány zöldesség vegyül – de már a szín is megelőlegez valamit a bor könnyedségből és kelleméből. Egyrészt elbővült az illat-íz-sav-alkohol remek egyensúlya. Ha kinyitottam egy palackot, csúszott lefelé, a másfél literes palack ideális mennyiség volt egy négyfős társaságnak (sokszor kevés is...). Nem a Nagy Bor, de érezni véltem belőle a keserűmandulás, virágos fajtajelleget, a Balatonfelvidék visszafogott ásványosságát. Illata és gyümölcsössége nem harsog, nem likőr jellegű, a sava pedig elég karakteres ahhoz, hogy férfiasnak tituláljam. Ugyanakkor nem hiányzik belőle a bársonyos lágyság. Bár száraz bor, kortyolva enyhe édességérzettel zár, lecsengése kellőképpen hosszú, különösen a mandulát érezni hosszan.
Bussay doki bora (arany keze van, doktor úr!) mindenképpen mélyebb, összetettebb, de semmi komolykodás, csak inni, és inni! (Legutóbb a 2005-ös évjáratot kóstoltam mindkét borból, néhány százassal vastagabb az ára is a Jásdi Olasznál – indokoltan.) Színe aranyba hajló, láthatóan izmosabb a balatonfelvidékinél. Nem súlyos egyéniség, hajlékony inkább, de minden mozdulatában benne van az erő. Persze van némi előnye Jásdi Olaszával szemben: a markáns, karakteres, robusztus olaszos jegyeket jól ellensúlyozza az aromatikus, olajos rajnai. Szimpatikus, hogy érzik ízében az ászokhordó. Otthonosságérzetet ad. Az eredmény egy jól iható bor.
Tessék választani, és akár egyikből, akár másikból minden nap kortyolni egy(-két) pohárkával!
