A kézművesség elkötelezett hívei talán megköveznek, hogy egy 120 hektáros pincészet borának osztom ki az első 9 pontomat. Segítségemre csupán az argumentum ad verecundiam lehet (amivel persze nem a bírálat lehetőségét akarnám kiküszöbölni): nem szűkölködtek ugyanis a dicséretben sem a külföldi, sem a hazai kóstolói. Idegenkedésemet félretéve tehát most hadd adózzam én is elismeréssel előtte: Oremus 6 puttonyos aszú, 2000.
Idegenkedésemnek persze az is oka lehet, hogy Tokaj csúcsborait legfőképpen a különböző tokaji társulások (Tokaj Renaissance, Tokaji Bormíves Társaság Egyesülete) rendes éves bemutatóin volt szerencsém kóstolni. Ám mivel az aszúk mindig a sor végére maradtak, fáradtan, a szárazaktól és az egyéb, könnyedebb fajsúlyú édesektől eltelítve már nem volt türelmem elmélyedni komplexitásukban – bár nagyságukban soha nem kételkedtem. Csupán egy volt képes arra, hogy erősen megemelkedett ingerküszöbömet átugorja: Samuel Tinon 2004-es 6 puttonyosa, amelynek összetettsége, gazdagsága, erőteljes és vibráló izgalmai mellett nem tudtam elmenni szó nélkül, és bor szép emlékét azóta is dédelgetve őrzöm. Most azonban új etalonom támadt.

Bacsó András – aki a magamfajta műveletlen borrajongót is épp olyan lelkesen tájékoztat a szőlőben és a pincében végzett munkáról, mint bármely szakmabelit – furmintból (75%) hárslevelűből (20%) és muscat lunelből (5%) készítette ezt az aszút. De ez valójában lényegtelen; legfeljebb a történeti hűség követelheti meg, hogy megemlékezzünk az összetevőkről. A lényeg az élmény: a komplexitásnak az a foka, ahol megszűnik a jelentése édesnek, keserűnek, savanyúnak, sósnak, de még az umaminak sincs sok értelme. A bor mindez együtt – ám itt az legfeljebb lapos közhely lenne, hogy harmóniában. Merthogy egyik pillanatban megvalósulni látszik ez a harmónia, a másik pillanatban meg vibráló szerelmi küzdelem dúl az illatok és zamatok közt, melynek a vége persze a tökéletes és hosszú nyugalmat nyújtó kielégülés. Az ellentétek elsimulnak, a korty – felejthetetlen élmény – pedig percekig (órákig?, az emléke pedig évekig?) érzékszerveinkbe vésődik. Lehet szálazni az illatokat a mezei virágoktól, az aszalt sárgabaracktól a sárgadinnyén, a fahéjas almán és a vanílián át a birsig és az illatos gombákig, de fölösleges. Szájban úgyanez a komplexitás: olajos és mégis fürge, vibrálóan izgalmas, vadóc és szelíden odaadó. A derekas cukrot a savak úgy tartják kordában, hogy sem egyiket, sem másikat nem vesszük észre; az ásványosság afrodiziákumként fokozza a beteljesülés élményét. A bor pedig csúszik lefelé, ahogy kell. 9 pont, csak mert nem tudom elhinni, hogy létezik olyan bor, melynél nincs jobb.

És egy fontos záradék: az Oremus 6 puttonyosáért köszönettel tartozom Kamocsay "Hilltopfőborász" Ákosnak, akinek jóvoltából több hasonlóan remek bort kóstolhattam a Hilltop Borünnepen.

(Bacsó András portréja az fn.hu-ról származik; a borról a fotót Charles Haynes készítette.)