Weningerékről régebben pusmogtak mindenféléket: hogy aszongya fordított ozmózis így, műtannin úgy... meg amit akartok. Nem tudom, nem voltam ott. Azt azonban tudom – megbízható forrásból –, hogy most erőteljes biodinamika van (jelentsen a szó bármit is) méregdrága amerikai szőlész szakértővel, csalánfőzettel, vízüveggel, sütőporral, szexferomonos légtérterítéssel. Meg persze ultramodern borászati háttérrel.
Én még igazából Weninger-borban az utóbbi időben nem csalódtam, bár ebben nyilván segített az is, hogy nem is kóstoltam túl sokat túl sokszor. Azok azonban, amiket számmal illethettem, tetszettek, legjobban talán majd' egy éve a 2005-ös Spern Steiner. Tavaly futottam bele a fehérburgundiba is, a 2006-osba, amit remeknek találtam (akciós áron különösen: akkoriban alig több mint egy darab ezrest kellett fizetni érte a Bortársaságnál): krémesen telt, érett, de eleven savak, közepes test – akkor nem is nagyon gondoltam bele, hogy a bor mögött milyen szőlőtermelési mód áll. Most pedig itt a 2008-as, amit szembesíthetek emlékeimmel.

Van ebben az internetben valami (bár lehet, hogy a vízbül veszi ki, mint Szalacsi a zokszigént), mert egyre-másra jelennek meg a közlési vágytól vezérelt borrajongók, hogy alkoholizmusuk történetét naplószerűen ország-világ elé tárják. Ez aztán szembenézés a függőség problémájával! Hol van ettől az anonim alkoholisták közössége? Körülnéztem a neten, hogy ki miért és hogyan foglalkozik saját alkoholfüggőségével. Találtam sok érdekeset: aki nem ismerné őket, olvassa, nézze, kommentálja bejegyzéseiket.

Következzék egy rendhagyó poszt: rendhagyó, mert a BorBoy új időszámítása szerinti korszak első vendégszövege; rendhagyó, mert nem borról, hanem pálinkáról szól, és rendhagyó, mert voltaképpen egy szépirodalmi szöveg másodközlése: az eredetije az EX Symposion 1995/23. számában jelent meg. Szerzője, Bozsik Péter, a folyóirat jelenlegi főszerkesztője, a vajdasági Csantavéren született, és a jugoszláviai polgárháború kitörésekor települt át Magyarországra. A Veszprémben élő költő, író, lapszerkesztő – vajdasági lévén – gyakorlott pálinkafőző és -fogyasztó. Azaz pálinkaügyileg minden szempontból autentikus forrás. Fogadják írását szeretettel.

Zavarba esek, amikor leírom egy 1800 forintos meg egy 2000 forintos vörösborról azt, hogy budget bor, de lassan kezdem belátni: gondolhatom én akárhogy, szerethetném egészen máshogy, a borpiac globalizálódott rendesen: azaz amikor azt írom, hogy ezernyolcszáz, egyben arra is kell gondolnom, hogy hat és fél euró – a világ boldogabb felén az iható vörösborok alsó polcáról válogathatunk ennyiért, igaz, azok igencsak jól iható borok. Persze presztízsben meg sem közelítik a kutyafát, a három szent dombról nem is beszélve (aminek az ára egyébként már felkúszik hét euró fölé). Azaz onnan nézve meglehetősen olcsó borok, innen nézve meg talán nem. Lőrincz György mindenesetre hisz abban, hogy van harminckétezer ember, aki legalább egy palackot vásárol, ha meg kettőt osztanak mindenkinek, a fele is elegendő. (A Tricollis mennyiségéről nem találtam adatot, de úgy sejtem, Liptai Zsolt a St. Andreáéhoz hasonló méretű vásárlói körrel számolt.)

Ha Szekszárd, akkor kadarka – kötelező gyakorlat egy szekszárdi lokálpatrióta borásznak. Készít is szinte mindenki. A hatvanas években közel 50 ezer hektáron „kaszálták” a kadarkát, hogy híg lőrét szűrjenek belőle; manapság alig több mint 600 hektáron kísérleteznek vele (nagyrészt persze még mindig az Alföldön), de legalább eljutottunk oda, hogy kísérleteznek: klónokat szelektálnak, keresik az igazit. Mert egyelőre még azt sem nagyon tudjuk, hogy melyik az igazi: genetikailag ugyanis nagy változatosságot mutat a fajta; a régi, 60-80-100 éves ültetvényekre, a klónszelekciók forrására, manapság vigyáz is mindenki, mint a szeme fényére.

Mostanság mintha nem a fősodorban nyomulna a Gál Tibor Pincészet, de ifjabb Gál „Titi” Tibor a helyén van, dolgozik, tanul és fejlődik – ahogy keze alatt a borok is: a közelmúltban az AMUVA tilója is erről tanúskodik. Hiába kutattam emlékeimben – és jegyzeteimben –, hogy ittam-e már Gál Tibor rozét. Tavaly nyáron kóstoltam 2007-es Frescójukrat, ami bár a Bujdosó-féle Rose Secco és Pfneiszlék Sparkelinája mellett kevésbé tetszett, idén is szívesen megkóstoltam volna. Egyelőre azonban csak a 2008-as pinot noir rozéjukra leltem.
Ennek a rozénak a színe legalábbis meglepő: nem klasszikus hagymahéj, nem is lazac: azoknál sokkal halványabb piszkos rózsaszín. Leginkább a dél-francia gris de gris stílust idézi – ám egyéb jellemzői már közel sem: vastagabb is, karakteresebb is, alkoholosabb is. Illata intenzív eper, aztán meggyszörp, végül a frutti kicsit szintetikus illatkavalkádja. Szájban a savakat szinte harapni lehet, ami nem lenne baj, ha nem harapnának vissza. Mintha sok éretlen bogyó is belekerült volna a zúzóba. Azzal együtt a szénsav nem áll rosszul neki, határozottan feldobja, meg lazítja a markáns savasságot. (Azt gyanítom, hogy a széndioxid többsége utólag került a borba, és talán izgalmasabb lett volna, ha több erjesztési szénsavat sikerül megőrizni.) A savak mellet azonban szerencsére tudnak érvénysülni az intenzív gyümölcsös zamatok is. Ha a savval megbarátkoztunk, jó itala lesz a kánikulás napoknak, ezzel a savkészlettel rozé fröccsnek mennyei. Csupán az alkoholt, azt tudnám feledni... 12,5% az ilyen stílusú borban vétek, egy egésszel kevesebb is bőven elég lenne, sőt! A 4 pont azonban így is kijár neki.

Aprócska, mégis örömteli hírt leletem a német-angol borszakíró, Stuart Pigott, honlapján, pontosabban annak Weintelegramm szekciójában: május elején a különc angol geisenheimi diákok társaságában ellátogatott Magyarországra. (A Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott szekszárdi kóstolón megtudtam Heimann Zoltántól, hogy a kirándulásban része volt az éppen Geisenheimben tanuló fiacskájának, ifjabb Zoltánnak is: az ungarische bortúrát ugyanis ő szervezte.)

A kirándulásról írott rövid beszámolójában Pigott a Szentesi-borokról szerzett élményeit osztja meg a nagyérdeművel. Miután kicsit ironizál a környezeten (kóstoló a billiárdasztalon a fittness klubban), lelkendezik egy sort a Szentesi-borokról, melyek szerinte rendkívül merészek, és az egész csapatot lenyűgözték. Egy fehéret és egy vöröset emel ki a szortimentből. Szentesi 2007-es ezerjója szerinte olyan illatos, mint egy mézfelhő, és rendkívül markán zamatai vannak. A másik kiemelt bor egy kísérleti blend, a Buda Cuveé (2/3 kadarka, 1/3 csókaszőlő, évjáratot nem említ Pigott). Ezt a bort egyenesen zseniálisnak minősíti. Őrülten cseresznyés illatú, vad, földes jegyek, roppant nagy erő és cserzőanyag, ennek ellenére mégis karcsú és élénk – írja az extremitásokhoz vonzódó Pigott.

Örömmel látom-hallom-olvasom, hogy a borvidékek egyre inkább felismerik: önmagában a bor talán nem elég vonzó, hogy turisták tömegeit vonzza. Somló az utóbbi időben nagyon igyekszik: egyre sikeresebbek a Somlói Tavasz Egyesület rendezvényei, most pedig itt egy új kezdeményezés: Somló hangja. A rendezvényt az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület, hozta létre a Somlóhegy Alapítvánnyal és a Tornai Pincészettel karöltve.

A dobai Erdődy-kastély parkjában ezen az „összművészeti fesztiválon” (jelentsen a szó bármit is) lesz autentikus népzene, néptánc, világzene, jazz, kultúr-házimozi, gyereknek bábszínház, lovaglás, játékkészítés, íjászat... A 18 éven felülieknek persze sok jó bor is. Fellép a többek között a Ghymes, a Makám, a Csík zenekar, a Hot Jazz Band, a Los Andinos, Nikola Parov a quartettjével és Balogh Kálmán. Az extrém zene kedvelői figyelmében ajánlom a „prímástalálkozót”, melyen például Dresch Mihály, Balogh Kálmán, Both Miklós, Pál István Szalonna és Vizeli Balázs is fellép a prímási szerepben.

---

Somló hangja

Július 15-18., dobai Erdődy-kastély

Jegyárak: 1 napra 1500 Ft, 2 napra 2500 Ft, 4 napra 4500 Ft (14 éven felülieknek)

---

Nehéz megfejteni a borászok és/vagy kereskedők árképzését, de a saját vásárlói elvárásaimat annál jobban ismerem: egyrészt korrelációt keresek az ár és a minőség között, másrészt azt is tudom, hogy tízegynéhány ezresért nem nagy kunszt kiváló vörösbort venni, ellenben mondjuk 1500-ért igazi kihívás. Ez jutott eszembe az egyre divatosabb, csengődi illetőségű Köpcös Pince (honlapja „metszés alatt”) 2007-es kékfrankosa kapcsán is, melyet 2200 forintért szereztem be a Budai Borvárban.

Eltűnt a Borbarát magazin 7×7 kiadványából Tokaj főguruja, Szepsy István, amiből egyesek arra következtettek, hogy végképp elmérgesedett a viszony Alkonyi László és a mádi mester között. Albert gazda utánajárt, és megkérdezte a feleket, akik válaszoltak is szép rendben. Aki még nem olvasta volna, kattintson, mert érdekes. A konfliktus oka a Szepsy vezérelte Mádi Kör és az Alkonyi verbuválta Tokaji Bormívelők Társasága eltérő felfogása a tokaji eredetvédelmi rendszerről.

A két társaság megalakulásáról annak idején A Művelt Alkoholista is beszámolt két alapos dolgozatban itt és itt. Alkonyi László az elképzelésit a Borbarát XII. évfolyamának 3. számában tárta a köz elé. (A cikk első fele a magazin honlapján olvasható.) Olvasásra érdemes a témában Berger Zsolt írásai is – ő amúgy a Bormívelők tagja.

Bár a vita teoretikus, gyanítom, közvetve a pénzről szól, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy kinek az elvei szerint mely területek milyen besorolást kapnak – jól mutatja ezt a francia eredetvédelmi rendszer (lásd a Mouton Rothschild és a Lafite Rothschild konfliktusát, amikor utóbbi meg akarta változtatni az 1855-ös klasszifikációt).