Verte 2010-ben a szőlőket eső, jég, sújtotta hideg, ritkította peronoszpóra és lisztharmat. Félek is minden tavaly szűrt bortól, mint ördög a szenteltvíztől – és persze rendre kiderül, hogy oktalanul. Merthogy eddig egyetlen kóstolt 2010-es sem keltett csalódást; legfeljebb egynémely rozéknál húztam a számat, pedig épp azoktól vártam volna a legtöbbet. A közelmúltban Szekszárdon egy kellemes kis borozóban, a főtértől pár száz méterre például Heimann 2010-es Boromisszáját kortyoltam 130 Ft/dl egységáron.
Ha azt mondom, hibátlan, zamatos, könnyed, gyümölcsös, elegáns, nem mondtam semmit (gondolatban gyorsan kiosztottam neki 5 pontot, ami nyilvánvalóan túlzás, és részben a meleg meg a soványka szekszárdi borozási lehetőségek számlájára írható, tehát semmiképpen sem tekinthető hivatalos eredménynek). Ez kurva jó! – szakad fel helybéli ismerősömből, aki amúgy igencsak visszafogott a borok dicséretét illetően, mert szerinte minden borász szélhámos, merthogy mindenféle ködös dumával próbálják rátukmálni méregdrágán az éppen hogy iható boraikat a fogyasztóra.
A Boromissza hatása alatt gyorsan beszereztem egy kedvező árú (akciósan 1350 Ft, Bortársaság) 2010-es kékfrankost is Heimannéktól. Sokfelől hallottam ugyanis, hogy Szekszárdon a múlt évben ez a fajta adott értékelhető bort, ami a legjobb esetben is azt jelentette, hogy iható, kellemes, hibátlan vörösbor készülhetett a meglehetősen közepes minőségű alapanyagból. Bár kifejezetten azért vettem a bort, hogy alaposabban belemélyedjek, és bemutassam rajta keresztül az évjárat nehézségeit, egyszer csak azt vettem észre, hogy kiürült a palack anélkül, hogy a jegyzetfüzetembe a címkén is feltüntetett alapadatokon (Heimann Családi Birtok Szekszárdi Kékfrankos 2010, Alk.: 12,5% vol.) kívül egy sort is feljegyeztem volna. Szégyenszemre újabb palackot kellett bontanom – természetesen a mértékletesség jegyében csak másnap –, de akkor már résen voltam. Hibátlan, tiszta, gyümölcsös, (meggyes-ribizlis), kicsit virágos, újborosan friss illat, amibe enyhe gyógyszeresség vegyül. Ez utóbbi egyáltalán nem zavaró, az édes és a keserű egymásnak feszülése kifejezetten izgalmas. A tanninokból kevés van, de az érettségi fokukat tekintve talán jobb is így. A savaknak köszönhetően a korty sebesebben suhan a szájban, mint egy vörösbortól várnánk, és bár határozott a savanykássága, még bőven tolerálható, sőt melegben, a finom fanyarsággal párosulva kifejezetten kellemes. Azt hiszem, Heimannék kihozták a maximumot egy sokak szerint menthetetlen évjáratból. Aki könnyed, üdítő vörösként kóstolja, nem fog csalódni: 4 pont, azaz jó!
(Heimann Zoltán portréjának eredetije teljes terjedelmében itt látható.)