Skip to content


Apák és fiúk II

Nehéz a fiúk sorsa: megmondta már Oidipusz is – elég szájbarágósan, hogy ne mondjam: parasztvakítósan. Tanult belőle, aki tanult. Persze vannak hétköznapibb drámák is: itt van példának okáért a new generation, amely időnként andantéban előadott csoportos síformagyakorlatokkal szórakoztatja a nagyérdeműt! (Vajon fellépti díjat és veszélyességi pótlékot is kapnak?) Kis Oidipusz-variációk fahordóval vagy acéltartállyal, metszőollóval vagy műtanninnal, elszántsággal vagy talmi csillogás utáni vággyal.

Meggyőződésem, hogy a magyar bor sorsa valójában rajtuk áll. Merthogy borbirodalom, de még egy kis hercegség sem lehet sikeres, és főleg nem lehet hosszú életű, ha nem dinasztia uralja. Ezek a dinasztikus törekvések már körvonalazódnak minden borvidéken: van Tiffán Zsolt meg Vesztergombi Csaba, meg vannak a Takler fiúk és ifjabb Gál Tibor – hogy csak néhány kiragadott példát említsünk –, és a nemek közti egyenjogúság szellemében ne feledkezzünk meg Luka Enikőről vagy például Thummerer Éváról sem. Már az is látszik, hogy bár a fiúk-lányok követik az apákat, már máshonnan és máshogyan nézik a borvilágot. Mintha szélesebb lenne a horizont: nekik már Olaszország vagy Franciaország éppúgy elérhető távolságba került, mint Kalifornia vagy Ausztrália; tudják és talán az apáknál jobban értik, mi történik a világban, kevésbé idegen tőlük az az alapigazság – és közhelynek sem tartják –, hogy a jó bornak is kell cégér. Úgy vélem – remélem –, ők számtalan problémára, többek között az eredetvédelem és a közösségi marketing körül felmerültekre is, hathatósabb választ fognak adni, mint apáik.

Kétségtelenül könnyebb is nekik: az apák megtették a nagy lépéseket. Lerakták a birtok alapját, nevet szereztek – azaz megvan már az a bizonyos első „millió”, ami már vonzza a többit, ha valaki okosan gazdálkodik vele. És a magyar bor neve megint szép lesz. Ilyen lenne a pozitív forgatókönyv (valószínűleg lesz másmilyen is). És bár mindez evidencia, mégsem árt időnként felidézni.

A dinasztikus törekvések sajátos formáját követi az idősb és ifjabb Kamocsay Ákos. Idősb, aki 1999-ben nyerte el Az Év Bortermelője címet (két évvel korábban pedig Nagy-Britanniában tisztelték meg hasonlóval), az egyik piacképes nagyüzem borászati munkáját igazgatja szakmailag, miután korábbi működésének színtere, az 1949-ben alapított Móri Állami Gazdaság maga óriási szőlőterületeivel, borászati üzemével a privatizáció áldozatává vált – és ki tudja, melyik kanyarban, de eltűnt az egy évvel később létrehozott Móri Szőlészeti Kutatóintézet is. A szőlők egy része még megvan, az egykori kettőezer hektárból hétszázegynehány – Mór erős versenyt indított „Magyarország legkisebb borvidéke” címért –, de vannak néhányan, akik erősen dolgoznak azon, hogy több legyen. Egyik közülük éppen az ifjabb Kamocsay Ákos, aki némi vándorlás, kacskaringós útkeresés után visszatért apja egykori működési területére – romantikusabban: napsugaras gyermekkora színterére –, hogy azt felfedezze magának és nekünk. Merthogy Mór a magyar borvidékek közül talán az egyetlen, ami még mindig várja a felfedezőket. Éppen ezért nem is értek egyetMűtannin kollégával, igenis kockázatos lépés az ifjabb Kamocsayé, ahogy a Bussay Lászlóé is, mert nincs támpont, tereptárgyak is csak itt-ott; az eltévedés veszélye pedig nagy, és eltévedés szempontjából ez a környék rosszabb, mint a sarkvidék. És bár a meszes-löszös barna erdőtalajon harmonikus savú, olykor nagy testű borokat lehet termelni, a betegségek elleni védekezésben pedig sokat segít, hogy jól szellőzik a vidék, azaz a Vértest és a Bakonyt elválasztó Móri-árok, a szőlőt érlelő évi hőösszeg az átlagnál bizony kisebb, nagyon ügyesen kell tehát taktikázni, hogy érett szőlőt lehessen szüretelni.

Mindenesetre ifjabb Kamocsay Ákos belevágott – pedig ő nem szőlőültetvényeket, hordókat, acéltartályokat örökölt, hanem csak szakmát-tudást. És mivel tudja, hogy kell egy csapat, barátokat is gyűjt, meg oktat, meg szervez, meg borkluboz, borvidéki-kóstol, szóval igyekszik – önmagáért meg a borvidékért, mintha természetes lenne, hogy ez a kettő összefügg, mert természetesen összefügg. De hát nem hiába második generáció ő; tudja, hogy a jó bor az elengedhetetlen töltelék, Ipacs Géza viszont már nem hab, hanem tortalap, a hab pedig az egyediség, az exkluzivitás, a szelekció. A jól kitalált címkék, bornevek számára – és kortársainak is – éppúgy alapkövetelmény, ahogy a profin berendezett, bármikor megmutatható pince, a (lehetőleg nemzetközi) borversenyeken való jelenlét – akár borbíraként is –, a borturizmus meg a borklubozás... (Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ismét meg kell jegyeznem: szomorú, hogy csak egy Ipacs Gézánk van.)

A Maurusnak egyelőre mindössze fél hektár ezerjó ültetvénye van, közvetlenül a pince mögött, a többi alapanyagot felvásárolják – és itt érhető tetten ismét a dinasztikus szemlélet. Merthogy azt tudni kell, hogy honnan és kitől érdemes vásárolni – ebben sokat segíthetett a móri múlt meg az apa tudása. (Persze mielőtt valaki azt gondolná ebből, hogy van itt egy zöldfülű, aki a családi kapcsolatokat szipolyozza intenzíven, ki kell ábrándítanom, van tudás és folyamatos tanulás: nagyüzemi tapasztalat, kaliforniai és dél-afrikai vendégmunka és tanulmányút, harmadik éve saját jogon borbíráskodás az International Wine Challenge-en.) A Maurus egyelőre hosszú távú, terület alapú szerződésekkel biztosítaná a szőlőt, de a fejlesztés egyik fő iránya éppen a saját területek szerzése és újratelepítése, hogy néhány év múlva már csak saját alapanyaggal dolgozhassanak. Persze ez legföljebb szép terv lenne, ha nem állnának mögötte máris gyönyörű borok: tramini, rajnai rizling, jövőre már sauvignon blanc is, és természetesen a két csúcsbor: a chardonnay és az ezerjó. (Készít a pince egy édesített cuvéet is, amit most inkább ne emlegessünk.) Számomra a legelképesztőbb ebben a történetben, hogy a Maurus mindössze két éve létezik, a harmadik évjárata még a hordókban és a tartályokban finomodik...

Maurus Rajnai rizling 2006

A rajnai nehéz fajtának tűnik mifelénk. Keveseknek sikerül felszínre hozni azokat az erényeit, amikért Rheingauban olyannyira oda vannak (érdemes visszaolvasni Albert gazda dolgozatát a fajtáról, és összevetni jelenkori tapaszatalatainkkal). Talán a klíma, talán az agyagos-löszös felszín alatti palás alapkőzet vagy ki tudja mi, de valami hiányzik. (Szerintem kagylós mészkő, amely Rheingau talajának egyik fontos összetevője, Mór környékén ugyancsak megtalálható...)

A Maurus rajnaija egyfelől mindenképpen hozza a hazai standardot, azaz nem a nagy testtel akar hódítani – miáltal közepes sikert is ért el itt. Ugyanakkor tagadhatatlan erénye is lenne egy sor: mindenekelőtt az illata, amely virágos, gyümölcsös, a szőlő primer illata keveredik nyárialmáéval, friss szegfűkörtéével, és fűszerezi csipetnyi zeller meg egres is. És mivel tudom, hogy rajnait iszom, keresem is benne rendületlenül a fajta egyik jellegzetességét, a petrolosságot. Kell keresni, de kora ellenére nyomokban már most is felfedezhető, főleg ha hagyjuk kicsit a pohárban melegedni.

Az persze más kérdés, hogy a melegedés nem tesz jót a bornak. Különösen a savainak, pedig az lenne a másik erénye: a savak – azok ugyanis itt valóban a gerinc, amelyre ízlelőszerveinknek tetszetős struktúra épült, sőt épülhetett volna akár robusztusabb építmény is, mert ennek a gerincnek nagy a teherbírása. Nyilvánvaló: volt haszna a terméskorlátozásnak (hektáronként 40-50 q). Ízében lime, némi hecsedli, a visszafogott fás aromák pedig simítják szépen a savakat – a bor mintegy harmada öreg kis fahordókban várta a palackéretté válást; gyanítom, szerencsénkre csak a harmada. Így a mozgékony savak jobban érvényesülnek, az ízvilág harmonikus és tiszta. Lecsengése közepesen hosszú, a vége pikánsan kesernyés. Egy-két év, és még szebb arcát mutatja – szerintem. És ezért 5, azaz öt pont – szerintem.

Maurus Tramini 2006

Jó traministákat ismerünk egynehányat, főleg Somló dicsekedhet ennek a rejtélyes – az ókori Egyiptomtól Görögországig, Franciaországtól Ausztriáig egy sor vidékkel kapcsolatba hozott – fajtának a lelkes követőivel, de vannak szép számmal dicsérendők más vidékeken is. Mór mikroklímája és talaja viszont akár ideális is lehetne a tramininak: a talaj ellensúlyozhatja az egyik gyenge pontját, azt, hogy könnyen lágyul. A savképződés ugyanis az átlagnál jobb arrafelé, meg a hűvösebb éghajlat is segíti a szőlőt a karakteresebb savak megtartásában.

A Maurusénak gyönyörű, kicsit érleltebb a színe, zöldes reflexek legfeljebb halvány nyomokban. A pohárból árad a fajta összes jellegzetessége: fűszeres, rózsás, muskotályos illat, mellettük a szőlő csipetnyi aszalt kajszival; szinte már a kései szüretelésű, édes borokat idézi, pedig valójában csontszáraz (mindössze 2 g/l maradékcukor van benne). Színe és illata is mutatja a fahordót: szintén a harminc százaléka kapott faiskolát – hasonlót, mint a rajnai –, ami ebben az esetben is éppen elég, így nem uralkodik el a fa, inkább diszkréten megtámasztja az amúgy összeszedett szerkezetű bort. Feszül azonban némi ellentmondás az illat és az ízvilág között: bár savai nagyon szépek, az alkohollal és a testtel összecsiszolódtak, van benne szemernyi gejlség. A hátcímke felhívja a figyelmünket, hogy ennek a tramininek az ideális fogyasztási hőmérséklete 12-14 °C – hát nem!. Bár az illat a pohárban bombasztikussá, parfümösen rejtélyessé és bonyolulttá válik, az ízkép tartása megroggyanni látszik, a savak élesednek, karcolnak, kilógnak az összképből, és a bor üresebbé válik. A lecsengése közepesen hosszú.

Bár az az érzésem, hogy az érettsége nem önmagától, inkább a fából ered, mindezzel együtt szép is (akar lenni), könnyed is (akar lenni), elegáns is (akar lenni); csak még mintha hiányozna a szerkezetből eredő szépség, no meg az izgalom, a kaland ígérete. Szerencsésebb lett volna bátrabban bevállalni a könnyedséget, és talán hagyni még jobban érvényesülni a fajtát és a gyümölcsöket – ebben a formájában a pince egyik legkönnyebben értelmezhető bora. A jövendő évjáratok előtt, látva a többi bort, nagy távlatok nyílhatnak. Ebben a formájában 4 pont, és most kell inni, nem eltenni.

Maurus Rejtelem 2005

Mi más lehetne a pince egyik csúcsbora, mint a chardonnay – hogy legyen egy világfajta, meg mellé másik csúcsnak egy autochton, magyarán ősi magyar, az ezerjó. Így masírozhat világfajta és magyar fajta kéz a kézben a világhír felé. A közismert párosítása a különlegessel – ebben is lenne némi ráció.

Jó chardonnay-t ma már sokan készítenek a Pannon-tenger szárazulatain (számomra az egyik legemlékezetesebb Gál Tibor '98-as finom seprőn érlelt fahordósa), de az igazán nagy egyéniség még kevés. Ez egyfelől a fajta erényét, másfelől a szemernyi idegenségét is mutatja. A Maurus chardonnay-ja ha még nem is a nagy bor, de mindenképpen egyéniség, ami megbecsülendő érték. Messze túlmutat a fajtán eluralgott ipariságon, van teste, arca, kifejezése élénk, láthatólag sokszínű személyiség. Pedig nálam hendikeppel indult: egy ideje idegenkedem ugyanis a kis fahordós fehérektől. Persze az idegenkedésnek megvan az az előnye, hogy egy-egy jobb tétel akár katartikus élményt is tud okozni.

A bor minden szempontból exkluzív külsőt kapott: testesebb, kifejezetten súlyos burgundi palack, a visszafogottságában is elegáns, keret nélküli, merített papír hatását keltő címkén arany feliratok, fantázianév à la IG: Rejtelem, fölötte az egyik híres 16. századi francia nyomdásztól, Christophe Platintől kölcsönzött embléma és jelmondat: „Labore et constantia”, ami akár a pince jelmondata is lehetne. Hosszú, jó minőségű, garvírozott dugó, a korongon a pince antik oroszlánjával, igényes fekete-arany ón kapszula.

És exkluzív a beltartalom is: magas extrakt, a száraz borok felső határértékén mozgó maradékcukor (4,1 g/l), savak is vannak (8,3 g/l), és mindez 8 hónapot töltött közepes pörkölésű új tölgyfa hordóban, ha jól emlékszem, finomseprőn. Aranyos szín, zöld reflexekkel, a pohárban méltóságteljesen mozog, tapad a pohár falán, ahogy kell. A kellemesen visszafogott pörköltes, vajas illat harmonikusan illeszkedik az illatos almához, birshez, feketeribizlihez, sőt cassishoz. Az illatnak is van teste. Az ízérzet is kerek, némi mineralitással gazdagítva; hosszan bele lehet feledkezni az élménybe. Bár maradékcukra a száraz borokban megengedett érték felső határán mozog, fel sem tűnik a határozott savak mellett: a savszerkezet rendezett, feszes tartást ad a bornak. A melegedés azonban neki sem tesz jót: akkor a savak mindent eluralnak, és a fa is felszívja magát, elnyomva az árnyalatokat.

Hosszú, hihetetlenül hosszú a lecsengése. Éretten kerek élményt ad, ami egy csikó korban lévő bortól igencsak szép teljesítmény, ráadásul hosszú élet vár(na) rá, csak legyen türelmünk kivárni a palackos fejlődését. Egyelőre 6 pontra taksálom, és majd egy év múlva visszatérnék rá, ha még marad néhány abból az 1200 palackból, amennyi készült belőle.

Maurus Ezerjó 2005

Egy régi-új fajta, amely ráadásul nagyon is helyhez kötött, genetikailag viszonylag egységes. Régebben az ország egész területén elterjedt, ma már gyakorlatilag csak Mór környékén és az Alföldön termelik nagyobb mennyiségben, bár így a honi szőlőterületek majd' 4 százalékán ezt a fajtát találjuk (találtuk); az Alföldre valószínűleg bőtermő volta és jó savtermelő képessége miatt került – fröccsbor-alapanyagnak. Móron azonban mintha otthonára talált volna, magas cukortartalommal szüretelhető, és nagyon jól aszúsodik, amit Bozóky Istvánék rendre ki is használnak. A fajta egyik hátrányának szokták tekinteni, hogy egysíkú bort ad, közepes extrakttal – elkönyvelték hát tömegbort adó fajtának, amit szerencsére igyekeztek megcáfolni néhányan, ahogy azt meg is írtuk itt meg itt, majd itt is.

A Maurus ezerjóját egysíkúsággal nem vádolhatjuk, igaz, nem is 150 mázsát termő ültetvényről származik, és éppen 1001 palack készült belőle – bár ez utóbbi a minőséggel nem korrelál. Igazán stílusos egy felfedezésre váró borvidéken tevékenykedő, feltörekvő pincétől, hogy felfedezésre váró fajtából készít csúcsbort. A 2005-ös évjárat fele 9-10 éves kis hordókban, fele tartályokban érlelődött, majd a két tételt házasították. Testes bor, szembeszökően magas az extraktja, erőteljesek a savai. Teljesen beérett szőlőből készült, a fürtökben már aszúsodott szemek is megjelentek – ez utóbbiak valószínűleg jót tettek mind a cukortartalomnak, mind az extraktnak, és jelzik jelenlétüket az illatban is, de a szalmánál néhány árnyalattal sötétebb színben az érett gyümölcs ellenére felvillannak zöldes reflexek. Illata ásványos, kovás, kicsit pörköltes, az egymáshoz ütött kavicsok kesernyésségét idézi, meg ezer mást: vadvirágok illatát éppúgy, mint a vegyesvirág mézét meg a kamrába eltett téli almáét.

Egyedi arcú bor, markáns, barázdált, kicsit érdes, de egyénisége sokkal szembetűnőbb, mint a chardonnay-é, amit talán a savaknak köszönhet, talán a valóban neutrálisabb ízvilágnak, ami itt nem egyszerűség, hanem az ásványosságnak és a vadon termő gyümölcsök zamatainak visszafogott gazdagsága, a vackor fanyarsága, a vadalma nyesessége, a hecsedli finom édessége. Nemcsak a savai robusztusak; óriási erő feszül a borban, amit a fahordó remekül keretez. Sajnos ez a belső feszültség egyelőre erősebb, mint a keret, ettől azután tényleg fésületlen, dorkós-pólós-glottgatyás- pimasz kamasznak tűnik, akiből még bármi lehet: pápaszemes, nehézkes és besavanyodott bölcsész éppúgy, mint „egy Sean Connerybe ojtott Stephen Hawking” (copyright by Alföldi Merlot). Melegedve nyílik, zamatai jobban összerendeződnek, az extraktédesség hatásosabban ellensúlyozza a savakat. A szárazpróbája megdöbbentő: édes-mézes illatot áraszt, ami mögött az ásványosság és a vadság csak halványan fedezhető fel. Ha valamihez, ehhez illene az új tölgyfa, egyáltalán a tölgy hordó. Tehetség, tehetség, nagy-nagy tehetség: ezért aztán 6 pont – és hogy jósoljak egyet: lesz belőle jobb évjáratokban pannon klasszis is. (Megint nem tartozik a tárgyhoz: ezt a bort kóstolva felmerült bennem, hogy az ezerjó felől talán még a furmintban rejlő lehetőségek is jobban megérthetők.)

A borok tetszettek, ezért írtam egy mailt készítőjüknek, hogy árulná már el a titkot, ő pedig válaszolt: „Azt szoktam mondani, hogy – a préselést kivéve – semmivel nincs nekem több a pincében, mint bármely régi hagyományos móri pincében. Nincs komoly technológia, hanem sok kis egyedi tétel, egyedi borok, kézműves borkészítés. De ha akarom másképp nézem: sokkal több van nekem! Tudatosság. Ott van mögöttem kb. tíz szüret, amit modern, jó borászatokban töltöttem el, nagyszerű emberek mellett tanulhattam itthon és külföldön... Nagyon sok odafigyelés, kóstolás, munka van a borok mögött, szívvel-lélekkel készülnek.”

Így legyen a jövőben is.

A poszt A Művelt Alkoholistán jelent meg.

Címkék: chardonnay rajnai rizling mór tramini maurus ezerjó 6 pont 4 pont 5 pont

A bejegyzés trackback címe:

https://borboy.blog.hu/api/trackback/id/tr551162771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.