Skip to content


Tannintúra by Croatia

Vajon tudjuk-e, mit éreznünk, amikor ismeretlen borokat kóstolunk? Nagyon sokáig számomra egyszerű volt a kérdés: ízlik vagy sem? Ma már azonban némileg árnyaltabban fogalmaznék – nemcsak azért, mert menthetetlenül borbuzi lettem (ami együtt jár némi sznobsággal is), hanem azért is, mert egy-két évtizede a „boroskóla” és a Mussolini nevét viselő kotyvalék ellen sem volt kifogásom (legalábbis elvi...), habár egyikkel sem éltem.

Némellyest egyszerűbbnek gondoltam a helyzetemet akkor, amikor mindenféle sogenannte világfajták kerültek a poharamba Dél-Afrikából vagy éppen Új-Zélandról. De már egy viszonylag klasszikusnak tekinthető (Olaszországban mindenképp) nebbiolo is szinte megoldhatatlan feladat elé állít: nem kelek és fekszem naponta az ebből a szőlőfajtából készült borokkal, nem ismerem a termelők sokaságát, aki elkészítik ennek a fajtának a mindenféle klasszikus és egzotikus, jó és jobb vagy éppen gyenge értelmezéseit – magyarán hiányzik az értelmezési mező, személyesebben: nincs benne a véremben a fajta. (Itt persze hosszasan kitérhetnék kedvenc rögeszmémre, hogy tudniillik a bor nem globális termék – mondjon erről akármit Stuart Pigott, Robert Parker és Jancis Robinson közös nyilatkozatban egy fergeteges afterparty után, akiknek persze a borokról alkotott véleménye mindezzel együtt figyelemre méltó és figyelembe veendő.

Így vagyok sajnos a dalmát borokkal is: csak annyit tudok megállapítani róluk, hogy kedvelem-e őket vagy sem: általában igen, legalábbis a vöröseket. A bort azonban könyvből nem lehet megtanulni. Hiába olvasom mások tapasztalatait, a leírások csak akkor visznek közelebb a borhoz, ha közben töltöm a poharamba egyiket a másik után, látogatom az egyik termelőt a másik után.

A helyi fajtákból (dingač, babić) minőségi dalmát borok drágák, bármilyen forrásból is próbáltam beszerezni őket, már évekkel ezelőtt a 10-15 eurós árkategóriában lehetett hozzájutni egy-egy palackhoz, és persze a tengertől (azaz a borok forrásától) való távolság csökkenésével egyenes arányban emelkedtek az árak (ennek azért van némi Balaton filingje). Ráadásul – jó szomszédi viszony ide, jó szomszédi viszony oda – leginkább Horvátországban beszerezhetők. Nagyon kevés az eligazító jelzőtábla is a horvát bortermelés térképén, csupán néhány kiemelkedő termelő ad viszonyítási pontot – például Mijenko Grgić, aki a Pelješac-félszigeten és Korčula szigetén termel borokat, vagy éppen Plenković a Hvarról, a szintén rejtélyes eredetű Žlahtinát készítő

Katunarék borászata a Krkről (Vrbnik) –, de ők is leginkább azzal, hogy hány helyen találkozhatunk a nevükkel, hány helyen árusítják a boraikat. Biztosan jobb helyzetben lennénk, ha a tavaszi-nyarai hónapokat valahol Közép-Dalmáciában vagy legalább a Kvarner környékén töltenénk.

Az internet sem sokat segít: egyelőre a magyar bortermelők jobban állnak a weblapépítéssel (ugyanakkor a horvátoknál természetes, hogy a weblapokat legalább három nyelven – angolul, németül és horvátul – kell elkészíteni, de nem ritka, ahol még olasz és magyar nyelvű információt is találunk. A termelői öntudat jele azonban, hogy a nagyobb fesztiválok, például a Korčula városban rendezett

A mali plavac gyökerei kevéssé ismertek, rokonsága rejtélyes – az olasz primitivo és a kaliforniai zinfandel mindenesetre szóba került, és a legújabb kutatások egyre inkább valószínűsítik ezt a - legalábbis - komaságot. Mindebből azonban nem következnék, hogy a jó plavac akárcsak hasonló is a jó Zinfandelhez vagy Primitivóhoz (bár a rokonság a zinfandel és a primitvo között először éppen egy kóstolás nyomán merült). Azaz tudományos kutatással bizony nem jutunk előbbre a tekintetben, hogy mit kellene éreznünk a borban. A horvátok mindenesetre egyre szívesebben emlegetik ezt a rokonságot, Mijenko Grgić, aki kaliforniai borászként vált ismerté, szintén ennek az elméletnek az egyik élharcosává vált, majd Pelješacon alapított egy borászatot, ahol a mali plavac és a fehér bort adó poštup elismertetésén-népszerűsítésén dolgozik. Borai azonban túl súlyosak a pénztárcámnak (a plavac 8200 forint körüli összegért vásárolható meg Horvátországban), így egyelőre nem tudom, milyen hatással lehet erre a két fajtára az újvilági iskolázottság.

Jelen értekezésünk tárgya máshonnan származik: Hvar szigetén működik a Plenković borászat, ahol ez az 1997-ben készült bor a palackba került. Kilenc év nagy idő egy bor életében. Ez azonban nem sokat alakított jelen értekezésünk tárgyán: beszerzési éve kb. az ezredforduló volt, azóta hűvös, kb. 12 fokos pincében várta jobb sorsát, meglehetősen párás körülmények között elfektetve. Dugója kitűnő minőségét mutatja, hogy a hét évnyi elfektetett tárolás ellenére még harmadáig sem ázott át, és kiszabadítása az üveg fogságából komoly fizikai feladat elé állította áldozatkész magamat.

Fogyasztás előtt közel 1 órát levegőztettem: egyébiránt célszerű dekantálni, már csak azért is, mert a borkő ezekben a borokban elég intenzíven lerakódik az évek folyamán. A pohárban színe érett meggyre emlékeztet, barnás árnyalatú, de még közel sem fáradt - ha emlékezetem nem csal, fiatalabb korában is hasonló színt mutatott. Nem brutális sűrűségű anyag, de láthatóan testes, olajos, szép templomablakokat rajzol a pohár falára. Az illatban is visszaköszön az érett meggy; cherrys, likőrös illat, jellegzetes tintás jegyekkel. Az illatok után a korty meghökkentő: markáns tanninok rántanak vissza álmodozásomból: kilenc év alatt még nem szelídültek meg teljesen, és kell egy kis idő, amíg a többi ízjegy is teret kap mellettük. Várakozásaimmal ellentétben a bor savai is élénkek. A szőlő csak nagyon a háttérben jelenik meg, ellenben a meggyes, csokoládés, füstös ízjegyek mellett ott van a föld, a sziklás talaj, amiből ezt a bort a szőlő kiszenvedte (szó szerint, hiszen nagyon kevés a csapadék, és meszes, sziklás talajon mind a tápanyagért, mind a nedvességért keményen meg kell dolgoznia). Érezhető a fahordós érlelés, de nem harsog, éppen annyira érvényesül, hogy némileg ellensúlyozhassa a még mindig dübörgő tanninokat. A lecsengése hosszú, és némi édesség is vegyül bele (ez szinte édes bor - mondta nőtársam), ami talán a 13 és feles alkoholnak köszönhető.

Bár harmóniája nem tökéletes a még túl markáns tanninok miatt, a mintegy 12 eurós árat (ez mintegy 5 éves ár) ma sem sokallom érte - egy német online borboltban jelenleg 14,30 eurót kérnek egy palackért, a borászatnál a 8 és fél euróért lehet hozzájutni, a barrique változat 12 euró, és újabban létezik egy Grand Cru változat is, ami talán valamilyen válogatás lehet, amiért már 18 eurót kér a termelő. És hogy a biotermelés iránt elkötelezetteknek is jusson valami: ők ihatnak bio minősítésű Zlatan Plavacot is.

Aki szereti a visszafogott egzotikumokat, és persze be tud szerezni egy-két palackkal, mindenképpen próbálja ki! Nekünk, szárazföldi patkányoknak egy ilyen bor mindazt az egzotikumot magába sűríti, amit egykor Marco Polo (aki szintén ezen a partidéken, Korcula szigetén született) történetét olvasva elképzelhettünk.

Címkék: horvátország dalmácia zlatan plenković zlatan plavac mali plavac hvar

A bejegyzés trackback címe:

https://borboy.blog.hu/api/trackback/id/tr28375215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.