Rousseau késői követőinek, a 80-as és 90-es évek magyar értelmiségi kivonulóinak egyike-másika ráérzett a tyúkszar ízére, és valódi földművessé faragta magát. Káli-medencei kalandpark, második helyszín: Szentbékkálla, Trombitás Borház.
Irigylésre méltó az romantikus naivitás, amit a Trombitás Borház wordpresses honlapján található fotók sugallnak: napsütés, sarjadó hajtások, burjánzó növények, vargányahalom az asztalon, a gazda klasszikus üveg lopóval kackiás kalapban, fehérre meszelt falak, rend, tisztaság... Nyoma sincs a februári metszéskor elgémberedő, kékre fagyott ujjaknak, kérges tenyérnek, aszály miatt kiszáradt tőkéknek, töppedt, léhiányos fürtöknek, a szőlősorokat felverő, kipusztíthatatlan gaznak, a redőződő homloknak, az izzadtságos munka, küzdelem nyomainak, szóval mindannak, amivel a szőlészkedés-borászkodás többnyire jár. Ez a skanzeni rend azt az oitsiderek kiváltsága. Azoké, akik még csak nem is háztájiban, nyugdíj-kiegészítésként (akinek ismeretlen a háztáji fogalma, bővebben pl. itt olvashat róla) hanem önnön örömükre készítenek bort, lekvárt, bármit. Irigyelhetjük őket. Köztük Trombitás Tamást, aki birtoka történetét dicséretes tömörséggel foglalta össze borászata honlapján.
A sikeres magyar borászok között erősen felülreprezentáltak az outsiderek: van köztük több erdész, marketinges, bankár, közgazdász, orvos... Trombitás Tamás képzőművész, ami egyből csábítana is a borkészítés és a művészet közötti párhuzamok feltárására és kifejtésére, ahogy erre tettem is egykor egy félmondatban ma már számomra is nagyképűnek és nem teljesen megalapozottnak minősíthető utalást. Pedig akkor komolyan gondoltam a Trombitás Tamás-i esztétika érvényességét a Trombitás-borokban.
Ma talán kevesebb rokonságot tudok felfedezni a borkészítés és a művészi aktus között, bár továbbra sem gondolom nettó marhaságnak összevetni a borkénezést és az akril keverését. Vannak párhuzamosságok, kétségtelenül, például a ként szinte ugyanolyan mozdulattal keverik a borba, mint a hígítót a festékbe.
De ennél talán fontosabb a borok és a műalkotások köré szerveződő gyűjtési szenvedély, a percepció bonyolultsága, a befogadó/fogyasztó hatása gyűjteménye tárgyaira, a befogadás folyamatára (teszem azt, kinek mekkora az alkoholtűrése), minőségére (ki mennyit tud a borokról), Ugyanakkor meghatározó különbség, hogy a bor a teljes befogadásakor a tápcsatorna zegzugos útjain végighaladva, a zegek és zugok különböző helyein különböző és különböző mértékű reakciókat kiváltva alakul át építő és romboló energiává, valamint az outputnál salakanyaggá, avagy ahogy a költő mondja: „Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!” (Lásd még a köpni vagy nyelni gazdag irodalmú problémakörét.) Tehát bár fontosak a kóstolás másodpercei, biológiai, fiziológiai szempontból mégis ez a hosszú és a kóstoláshoz képest lassú folyamat a lényeg, amikor már a bevitel pillanatában érzett örömök, illatok és zamatok, tehát mindaz, amiben a borkészítő megmutathatja – kifejezheti – önmagát, emlékké nemesedtek.
A birtok közelmúltbeli történései arra utalnak, hogy a hobbiborászkodás korszaka lezárult. Egyrészt szélesítették a kínálatot – 2011-ben egy chardonnay-val és professzionális vendéglátással –, másrészt a kézműves borászatokkal foglalkozó pincearon.hu-n keresztül beléptek a hivatalos kereskedelmi csatornákba. Ez utóbbi abból a szempontból mindenképpen örvendetes, hogy 1. egyszerűbb hozzájutni a Trombitás-borokhoz; 2. sokkal több emberhez juthat el a hírük. A másik oldalról meg ott leselkedik rejtett aknáival az ún. profizmus, ami egyfelől kötelező, másfelől csábít az uniformizálásra.
A 2011-es chardonnay újdonság a borháznál, de a honlapon nincs utalás arra, hogy telepítettek volna a fajtából, azaz készülhetett felvásárolt szőlőből is akár. „Ez egy igazi káli medencei kő-juice” – olvasható a honlapon, amiből talán a juice igazabb. Az illata nem igazán karakteres, nevezhetjük neutrálisnak, némileg kövesnek, de találóbb lenne az egysíkú vagy kétdimenziós kifejezés. A korty telt, de túl lágy. Hiányoznak belőle a Káli-medence borait jellemző markáns, de kifinomult, érett savak, és persze ásványos-sós-köves szikárság is. Mindazonáltal még a lecsengés gyógyszeres kesernyésségével együtt is érdemes a megkóstolásra: 3 pont.
A 2010-es szentbékkállai olaszrizling mindenben a chardonnay ellentettje, ami részben az évjáratok hatásának is betudható. A mézes, virágos, almás-körtés illatot citrusos jelleg frissíti. A korty telt, de elsősorban az intenzív a savérzet uralja. Ha a savakat sarkosabbnak is éreztem, most – és alaposabban kóstolva – is igaznak érzem, amit egy éve írtam: „Letisztult, zamatos, jó savú, harmonikus, még ha nem is túl bonyolult. Jó bor.” A mézes-virágos jelleg, a krémes test és az ásványossággal erősített markáns savak a jó rajnaikat juttathatják eszünkbe. Csak ismételni tudom magamat: ez a bor mutatja, hogy Trombitás Tamásnak „határozott elképzelései vannak a jóról”. Billeg 4 és 5 pont között, egyelőre nem tudni, merre dől.
Győződjenek meg róla személyesen!
Trombitás Borház
Terület: 6 ha (a gyümölcsösökkel együtt)
Termesztett fajták: olaszrizling, zweigelt, cabernet sauvignon
Borász: Trombitás Tamás
Honlap: trombitas.net/borhaz/
Cím: 8281 Szentbékkálla, Jókai utca 1.
