Beöthy János (von Johannes Beöthy!), aki után sírnak a hamburgi gourmet-k nem a legismertebb borkészítője e lángoktól öleltnek, de akik ismerik, valószínűleg csupán egyben értenek egyet: ellentmondásos alakja ő a Balaton északi partjának. Ott volt Philipp Oser mellett a Villa Tolnay pincészet alapításakor – hogy mennyire közel, arra már különféleképpen emlékeznek az érintettek. Néhány konfliktusos év után eltűnt, de néhány éve ismét teljes fizikai valójában ott munkálkodik Csobánc oldalában egy sajátos formációban.
[A képet Mario Scheuermanntól kölcsönöztem]
„A Csobánci Cooperation három önálló borászat a von Beöthy Pince és a Tóth Pince szövetsége a bővebb választék és a határozottabb piaci fellépés érdekében. Mindhárman a „Terroir-borok” szerelmesei vagyunk és a Csobánc-hegyen gazdálkodunk!” [Kiemelés tőlem – WY.] – így a honlap. De ne akadjunk fel minden apróságon, és ne arról vitatkozzunk, hogy ki ölt meg kit. Amúgy is: a pince fészbukos inkarnációja majdnem mindent fényre derít: a rejtélyes harmadik a Knolmajer Pince. Azt azonban továbbra is homály fedi, hogy hol és mikor kapcsolódik/kapcsolódott a munkába, és miért is kettő az a három. Nekünk, halandó borfogyasztóknak azonban a lényeg, hogy Tóth Sándor (nem keverendő össze a Scheller Szőlőbirtok alapítójával!) és von Beöthy a Villa Tolnay mellett képesek voltak létrehozni Csobánc második legfontosabb borászatát, amely jó úton halad Csobánc felfedezésében, ha a borokban a részletek finomságára még nem is találtak rá. Hogy mennyire terroir-borászat ők, egyelőre nehéz megítélni, de boraikat a Terroir Club már forgalmazza Csobánci Bormanufaktúra néven, és ez felénk mindenképpen fontos mérföldkőnek tekinthető a terroirborászat felé vezető hosszú – mondhatni: végtelen – úton. Nem hanyagolható el persze a borászat szándéka sem (az elkötelezettség fontos alapérték), amiben szintén tetten érhető ez a célkitűzés, bár a biológiai szőlőművelés önmagában kevés lehet.
A boroknak már nemzetközi visszhangja is van: Mario Scheurmann, a szabad napjait, heteit a Balaton északi partjához közeli Ódorfán töltő északnémet gasztronómiai szakíró például a 2009-es pinot noirjukra nem átallott 90 pontot adni; ezt értékelte legmagasabbra a teljes portfólióból. Először azt írtam fel a borról, hogy „intenzív”, de hamarosan rájöttem: a „vastag” kifejezőbb: vastag gyümölcsökben, fűszerben, savakban, csersavakban. A gyümölcsök túlérettek, már lekvárosak, viszont jól illeszkednek a vaníliás, marcipános, borsos-fűszeres vonalhoz. Bár a kortyban van némi édességérzet (ami származhat az alkoholtól is: 14%), és a lekvárosság is leszivárog az illatból, mégis üde, a savak elevenek, lendületesek, a cserek érettek és vastagon áradnak – ázhatott a cefre eleget, színe ennek megfelelően mély rubintvörös. A kortyot, aminek az ásványosság ad markánsan egyedi vonásokat, azonban csak a csersavak kísérik végig következetesen, a zamatok sztochasztikusan tűnnek elő és el, majd közepesen hosszú lecsengéssel búcsúznak. Legyen 5 pont, ami inkább szól a merész – bár nem egyedi – kísérletnek (vulkanikus talajon pinot noir), mint a bornak. Mert kétségtelen ugyan, hogy ha a borászatban valaminek, úgy a terroir-szemléletnek biztosan van jövője. Persze csak módjával, mert mint olyan sok dolognak, ennek is a mérték a kulcsa. Úgy vélem, aki terroirban gondolkodik, fajtában is kell gondolkodnia, hogy a terroirral nem felülírassa, hanem kiteljesíthesse a fajtát.
(Nyilván nem független a borról alkotott véleményem attól, hogy miközben ezt a posztot farigcsáltam, hangosan szólt Давид Ойстрах hegedűjéből Shosztakovics 1967-ben komponált második, cisz-moll hegedűversenye (Op. 129), s lett így másfél órára a terroirom legfőbb eleme. A zene drámai, a bor nem; ám ez így van rendjén.)
