A borbuziság első fokozatában az ember gyermeke mindent tud, sőt mindent jobban, ezért hajlamos kincset vizionálni ott is, ahol legfeljebb kályhaezüst csillog. Ilyenkor képzeletben jelentős készleteket vásárol fel, és rejt el, hogy majd – amikor a fogyasztók széles köre világosodik meg, és borul le a felfedező tisztán látása előtt – hatalmas haszonnal adjon túl rejtett kincsein. Szerencsés esetben az ártatlanság elvesztését hamarosan követi a borbuziság második, harmadik stb. fokozata, s vele jön valamilyen, általában elégséges mértékű józanodás is, és az ember gyermeke rájön arra is, hogy a szőlészet-borászat voltaképpen egy meglehetősen bonyodalmas szakma, csodák meg nincsenek, legfeljebb véletlenek szerencsés együttállása, valamint hogy a jó termőhely, a tudás, az odafigyelés, a kemény munka és a hatásos marketing(!) minimál feltétel a tartós sikerhez. Meg rájövünk például olyasmire is – nálunk bölcsebb, szélesebb látókörű borbuzik okosságai nyomán –, hogy a legjobb, ami egy szőlésszel-borásszal, egy birtokkal történhet, hogy folyamatosan kutatva lehetőségeit törekszik a még jobbra. Igaz ez a a legjobb bordói birtokokra éppúgy, mint a legkisebb bivalybasznádi családi borászatra.
.jpg)
Vértesiék munkában. Fotó a pince honlapjáról
De hogy a lényegre térjek: a fentiek Vértes Vilmos Szőlőbirtok és Pincészet (etyeki léptékkel is kicsi birtok: 3 hektár, amiből 0,3 hektár Gyöngyöspatán van, és a nem éppen friss honlap alapján úgy tűnik, nemcsak saját ültetvényeik termését dolgozzák fel) 2011-es sauvignon blanc-ja kapcsán jutott eszembe. Mert kétségtelen: tavaly elsült Vértesék keze. Persze ez csak részben meglepő, mert egyrészt a SB úgy virul Etyek környékén, amint a hal fickándoz a neki való vízben, másrészt Vértesék is évről évre keményen dolgoznak a minőségjavításon. Az etyeki sauvignon blanc-okat – ha különböző mértékben is – mindig lehetett szeretni. Példának okáért annak idején a Maya Ernő-féle budai sauvignon blanc volt a bevezető tanulmányom Etyekhez. Nyakashegy mellé hamarosan felzárkózott Máléhegy szelíd motorosa, Juhász Tibor bicskei Galagonyás dűlőben termett könnyed és elegáns bora. Aztán megkedveltem az Etyeki Kúria variációját, ahol már a Krizan Rudi-érában is a testesebb-gazdagabb stílus volt a divat, Mérész Sándor óta pedig a finesz és az egyediség is fontos cél. Aztán jöttek a Rókusfalvy-féle fahordós variációk... És még hol van a sor vége! Sokszínű az etyeki sauvignon blanc, amihez a viszonylag hűvös mikroklíma, a magas mésztartalmú talaj – és nem utolsósorban az egyre tisztábban látható „etyekiség” – mind-mind hozzáteszi a magáét. (Kezd beérni Báthori Tibor és Gombai Nagy Tibor munkája.)
Vértesék marlborough-i stíl egyes vonásait idéző SB-ja az illatával is többet ígér a füves, csalános, élénk savú, lendületes, ám általában a kelleténél vékonyabb blanc-oknál. Vastag és összetett, citrusos, vajas, bodzás, banános, trópusi – hogy ne mondjam: buja. Ebben az illatban nyoma sincs a savra szüretelt szőlők nyers-zöldes, füves illatának. A korty hasonlóképpen vastag, már-már krémes – csipetnyi sav sokat javíthatna az élvezet fokán. Az alkohol magas, 14,5%, de szépen belesimul a közepesen hosszú kortyba, amit kellemes ásványossággal zár, ami nálam most épp 5 pontot érdemel. És mivel Vértesék boltjában mindössze 1200 forintot kérnek palackjáért, nem kétséges: jár neki a besztbáj plecsni.
A keretes szerkezet jegyében térjünk vissza a nyitó mondatokhoz: kincset találtam. Már csak annak kell kiderülnie, hogy ez a véletlenek szerencsés együttállásának vagy a körülmények tudatos kihasználásának az eredménye, amely egyben stílusválasztás is.
A bor megkóstolható a hétvégén a Pincefesztiválon a Körpincénél.
