A neten is dokumentált borisszaságom hajnalán szívesen szemléztem rozékat; önfeláldozó módon egy nap akár két-három palackot is halandó voltam felpattintani. Elkötelezettségemnek annak idején a Művelt Alkoholista Borzsebkönyvében papíron is nyoma maradt. Sokáig Dúzsi Tamás volt a favorit, aztán jött nyomába a többi szekszárdi, egri rozé, a balatoniak, különösen Konyáriék és Feindék „cabsav”rozéi, sőt még Villányból, Bock Józseftől is ittam kedvemre valót.
Akkori vonzalmaimat ma sem tagadom meg: szívesen iszom a legkülönfélébb rózsaszín borokat, és ha a minimumot hozzák, egyéb hibáikkal szemben elnéző vagyok. Elviselem azt, ha érezhetően „savra szüretelt” szőlőből készül, ha az aromaképzésre kihegyezett fajélesztőktől fruttis, epres egyen illatot kap – ha (legfőbb szempont!) kellőképpen friss és üdítő. De a másik véglelet sem rettent el, amikor a vörösbor mellékterméke jelenik meg a rózsaszín különböző árnyalataiban. Szóval megengedő vagyok, de szeretni a Heimannék által önálló stílussá emelt, kékfrankosra és kadarkára építő fuxlit (a fuchsli után szabadon), azaz a szekszárdi sillert szeretem, ezt a vörösbor és rozé közé besettenkedő, de a Kárpát-medencében igencsak komoly hagyományú bort, amit érett kék szőlőből, rövid áztatással készítenek. A sillerben kevés a csersav, de a teljes érettségben szedett szőlőből tartalmas, sima, jól csúszó bor lesz, amiben van ugyan sok gyümölcs, de az a bor gyümölcsössége. Különösen élvezem, ha a frissesség érzetét nem az utólag – még ha ízléssel is – adagolt szénsav csalja a pohárba. (Megjegyzem, a siller nem a szekszárdiak kiváltsága, lásd bővebben Légli Géza: Pirosbor – kézműves kiadás.)
Ha valaki megkérdezné, hogyan lehet megkülönböztetni a sillert a rozétól, nyilván zavarba jönnék, esetleg dadognék valamit a siller színének mélyebb árnyalatairól, finom tanninosságról, a rozék üdeségéről, parfümös, könnyed gyümölcsösségéről. Aztán előbb vagy utóbb be kellene vallanom: egzaktul megfogható különbség nincs. (Egy időben Heimannék, a siller legharcosabb pártfogói is jelezték ezt a fuchsli címkéjén, amit magyarul sillernek, angolul – nyilván jobb elnevezés híján – „rose”-nak tituláltak.) Van azonban a magyar borszcénában olyan borász, aki hangsúlyozottan rozét készít, de olyan rozét, aminek semmi köze sincs a Dúzsi Tamásék által magas szintre emelt stílushoz: Lőrincz György.
A St. Andrea Rosé 2011 érezhetően érett szőlőből – konkrétan kadarkából, merlot-ból és kékfrankosból – készült, ily módon akár a szekszárdi fuxli egri megfelelője is lehetne. Illata majdhogynem vörösborosan gyümölcsös és fűszeres, leheletnyi fával tuningolva. Savai érettek, a korty lendületes, de telt, mint egy jól összerakott, testesebb fehér. Tartását a finoman prezentált csersavak, a vajas jelleg és a málna- és meggyhabos krémesség adják. Olyan bor, amit vétek a szokásos 8-10 fokra behűteni. 12-14 fokon sokkal több árnyalatát megmutatja, és még mindig nem lóg ki az összképből a friss rozékhoz képest magasabb (13,5%) alkohol. 5 pontot simán megér. Aki rozét keres, a kétezret meghaladó árát valószínűleg sokallni fogja, egy unortodox rozéért azonban legalább egyszer érdemes kiadni ennyi pénzt.
