Ha iszunk, értelmet adni e tevékenységünknek legalábbis elemi érdekünk – és egyben kötelességünk. A borversenyek ezeknek az értelemadási aktusoknak a csomópontjai: összegyűlnek néhányan/sokan – hasonszőrű, az ivásnak értelmet adni kívánó emberek –, és okoskodnak borokról, rangsorolnak, pontoznak, értékelnek; ütköztetnek nézeteket, véleményeket, ízléseket és ízlésficamokat. A végén pedig győzteseket hirdetnek és veszteseket hallgatnak el. Ez történt márciusban Monostorapátiban is, ahol Pálffy Gyuláék immár harmadszor hozták össze a Káli-medencei Hegyközség borversenyét. Az elsőről itt olvashatnak, a másodikról pedig emitt – mindkét beszámoló csak egy kattintás!
A borvidéki borversenyek – bizonyos megkötésekkel – talán izgalmasabbak is, mint a nagy országos, olykor még „nemzetközinek” is titulált seregszemlék, mely izgalmakat a felfedezés lehetősége adja. Résen kell lenni folyamatosan, készülni a nagy pillanatra, ami – meglehet – nem érkezik el. Persze ilyenkor kérdéses, hogy az ember gyereke képes-e átvergődni a félelem – jelen esetben szó szerint – kénes bűzén, hogy tiszta fejjel (orral) jusson el a tiszta illatok arany tisztására. Szóval én is örültem a meghívásnak, mint vak tyúk az ocsúválogató versenyre kapott szabad kártyának. A meghívó Pálffy Gyulától, a Káli-medencei Hegyközség alelnökét érkezett, aki néhányadmagával jó néhány éve gondolja úgy, hogy mások boldogulása neki is jó lesz. A vendéglátó idén Monostorapáti volt, ahol Illés Józsefné hegybíró vezényelte a programot, azaz a közel száz káli-medencei bor megkóstolását, valamint a vacsorát és értékelését. A ceremóniamester szerepköre azonban idén is Pálffy Gyulának jutott.
Látható-e évről évre valamiféle fejlődés a borvidéken? Nyilván egyre kevésbé. A semmiből valamit létrehozni óriási előrelépés, a viszonylag jót még jobbá tenni már kevésbé artisztikus aktus, meg aztán sokkal több munkát kíván – amit olykor váratlan kudarcokkal hálál meg. Az idei borverseny például azzal a kellemetlen meglepetéssel szolgált, hogy nem találtam érdemben értékelhető vörösbort. Aranyérmet egyetlen vörösbor sem kapott. A legjobban Birkás Bálint 2009-es pinot noirja és Perger József 2011-es merlot-ja szerepelt (ezüst érem). A Birkás-pinot és Pergerék merlot-ja is tiszta, egyszerű bor, de mindkettőnek éretlenek, húzósak a csersavai. Ezzel a vörösek rövid sora le is zárható, mert...
...mert a Káli-medence fehér vidék lenne
Igen, fehér, és ha csak a borversenyt nézem, olaszrizlinges borvidék. A beküldött minták harmada olaszrizling volt, de ha az olasz-alapú küvéket is figyelembe vesszük, az arány közelít a negyven százalékhoz. Ennek megfelelően persze éppen nem az olaszok mutatták a borvidék legszebb formáját, hanem – mondhatjuk bátran – minden más: a zöld veltelinik, a chardonnay-k és a szürkebarátok. (Tegyük hozzá gyorsan, hogy Pálffy Gyula szervezői szerepéből a díjátadón sem kívánt kilépni, ezért nem nevezte borait a versenyre. Bár a döntés etikailag nyilván helyeselhető, a részt vevő borászatok érdeke mégis csak azt kívánná, hogy egy ilyen helyi megmérettetésen minden jelentősebb borászat megjelenjen, mert a belső viszonyok és arányok úgy mutatkoznak meg tisztán.)
Ha tehát olaszrizlinges vidék lenne, azt várhatnánk, hogy a fajta számtalan kifinomult változatát kóstolhatjuk. Egyelőre azonban inkább ennek a helyzetnek a fordítottja érvényesül: a tisztességes középszerre törők közül kiemelkedik néhány tehetség – olyik valószínűleg ösztönös, más pedig így-úgy megdolgozott azért a borban megtestesülő sikerért. Másrészt én (szubjektív!) nem az olaszokat találtam a legjobbnak, hanem minden mást: elsősorban a zöldvelteliniket, de találtam szép furmintot, chardoonayt is...
A legjobbak (kis szubjektív)
Mindenekelőtt a Scheller Szőlőbirtok, amit ma már egyre gyakrabban ketten képviselnek: az alapító Tóth Sándor, Magyarország első terroirista borásza mellett önállóan is megjelent borokkal lánya, Tóth Virág. A két nagy arany egyike a 2003-as zenit, ami beteljesíteni látszik Tóth Sándor elképzelését, miszerint a Scheller-borok élete négyéves koruk után kezdődik: viszonylag magas cukortartalmát (30 gramm körüli) jó savszerkezettel ellensúlyozza. Tóth Virágnak jutott a hét aranyéremből kettő. A 2008-as chardonnay (18,62 pont) – schelleri terminológia szerint kereklevelű és schelleri mércével még fiatalka – tartalmas, jól balanszírozott bor komoly érlelési potenciállal. Ehhez képest nekem kevésbé tetszett a szintén aranyat kiérdemlő 2008-as táltoshegyi olaszrizling(18,58 pont). Virágos, mogyorós, mandulás illata nagyon is rendben volt, de a kortyban a savak nem találták a helyüket. Jobban tetszettek a csak ezüsttel díjazott 2009-es olasz érett, trópusi gyümölcsei, izgalmas citrusai, valamint a korty olajos, ám lendületes szerkezete... Bár szintén csak ezüstérmet kapott, kiemelkedett a mezőnyből a 2006-os áldozóhegyi zöldveltelini (17,7 pont): illatában fűszer, virág, fű, élő és okos savak, krémes, fajsúlyos korty – tartalmas, gazdag bor. (Annak idején a 2003-ast szívesen ittam.)
(A képért a borfolk.hu-nak jár a köszönet)
Felfedezettjeim
És ha már zöldveltelini, essen szó Perger István 2011-eséről is (17,12 pont): tiszta borsos-sós illat minimál gyümölccsel, a lendületes kortyban visszaköszönő ásványosság, arányos test. Extra ajándék: jó bor egy ismeretlen pincétől. Úgyszintén új felfedezésem a Káli Borház (ami nem összekeverendő a már erősen befutott Káli Kövekkel). 2010-es zöldveltelinije (18,16 pont) kivédett minden hibát, amit 2010-ben be lehetett gyűjteni: illata áttetszően tiszta, kedves, gyümölcsös, savai harmonikusak, zamatosak.
Új szereplője volt a borversenynek a Kaal Villa, Timár Csaba borászata is. Az aranyérmes 2011-es olaszrizlingje („fűszer, virág, trópusi gyümölcsök, krémes textúra, lendületes savak kis szögletességgel” – írtam anno) és az ezüstös 2011-es zenitje („visszafogott illat, elsősorban gyümölcsökkel, sárgabarack, szőlő, zamatos savak”) is rendben van. Érdemes lesz odafigyelni a pincére.
Jó ismerősök
Örültem Győrffy Szabolcsnak, akire tavaly figyeltem fel. 2011-es furmintja (18,82) még messze van a tökéletestől, de ígéretes kísérlet. Jó savú, tartalmas, de egyelőre hiányzik belőle az egyéniség („fanyar szikárság, alma, feketeribizli-likőr, krémes, telt korty, savak a helyükön”). Szintén múlt évi ismeretség a Trombitás Borház, amely idén csupán két borral nevezett. 2011-es chardonnay-juk (17,7 pont) ígéretes, de még közel sem kész. Sűrű anyag, de mintha a savak rovására történt volna ez a sűrűsödés. Mindenesetre kíváncsian várom, milyen lesz a végeredmény.
Orbán Gergely hozta a formáját, különösen a 2010-es battonage chardonnay-jával (17,82 pont). Decensen elegáns illat visszafogott fás jegyekkel, citrusokkal, banánnal, 2010-hez képest intelligens savakkal. Pozitív emlék egy nehéz évjáratból.
A végére hagytam Istvándy Jenőt, aki minden évben előrukkol valamilyen érdekességgel: két éve egy 1964-es ausbruch olaszrizlinggel, tavaly egy 1993-as zöldveltelinivel (16,47 pont)... és idén is ugyanazzal (17,32 pont). Old school bor, tiszta, még mindig élő savakkal, határozott ásványossággal. A többit leírtam egy éve. Az Istvándy Jenő Pincészet egyébként folyamatosan alakul, ami többek között annak köszönhető, hogy Istvándy Tamás fokozatosan átveszi a hatalmat a pincében. A versenyre benevezett 5 bor közül a három 2011-est már ő jegyzi.
A legjobbak
Nagy aranyérem
Tóth Sándor (Scheller Szőlőbirtok) Zenit Főbor 2003 (19,08)
Kál-Vin Pincészet Rózsakő 2011 (19,00)
Aranyérem
Fodorvin Családi Pincészet Chardonnay 2011 (18,98)
Györffy Szabolcs Furmint 2011 (18,82)
Kál-Vin Pincészet Szürkebarát Töppedt 2009 (18,66)
Kaal Villa Olaszrizling 2011 (18,66)
Tóth Virág (Scheller Szőlőbirtok) Chardonnay 2008 (18,62)
Ódon Pince Juhfark 2009 (18,58)
Tóth Virág (Scheller Szőlőbirtok) Olaszrizling 2008 (18,58)