Portugália a nagyvilág – nekem, és boldogult úrfi korom óta. Egészen pontosan azóta, amióta Alain Tanner filmjéből Bruno Ganztól megtudtam a legfontosabb női mérteket, sőt a mérés Lisszabonban, szupernyolcassal történő dokumentálását is szemügyre vehettem. Pedig hol voltam én akkor még a bortól?! A mámor már megvolt, de jobbára azt is szerettem volna elfelejteni, hogy valaha metszőolló volt a kezemben.
Na szóval: amikor portugált látok a közelemben, mindig felködlenek késő kamaszkorom verejtékes vágyódásai. Azaz elfogult vagyok feszt. Ugyanakkor Portugália (de nem csak) ezzel együtt is messzi-messzi vidék, és bár így távolról vonzó, mindig idegen. Persze vannak helyek, ahol mégis otthon érzem magam, ha véletlenül arrafelé vetődöm egy-két napra. Vonz a franciák általános rendetlensége – én az értékek rendjét vélem felfedezni benne –, a spanyolok harsánysága és a portugálok férfias szakálla.
Boraikat kóstolva azonban mindig felötlik bennem a kérdés: vajon mennyire is vagyok röghöz kötött? Többet mond-e a nagyrédei nagyhasú olaszrizling négyszázötvenért, mint az Opus One a kétszázszorosáért? Kiérzem-e a nagyrédeiből az ittet? Vagy: kell-e éreznem? A kérdések persze annyiban igencsak költőiek, hogy szívesen kóstolok bármit, ausztrált, új-zélandit, argentint, chileit, kínait vagy éppen kaliforniait – de az is egyre világosabb, hogy orrom mércéje helyi mértékegységet használ, biztosan az eredendő belövőbor (vö. eredendő bűn) miatt, vagy azért, mert a somlói Hollóvár meg az etyeki Öreghegy, vagy a villányi Csillagvölgy, vagy Maklár Dobóval és Bornemisszával nem térkép, hanem táj, része nekem, én meg neki. Ősök, utódok, közhelyek, Győzike és Latinovits, Szabolcska és Ady, Spéter és Nemes Nagy – ahogy kell.
Legutóbb is ebbe ütköztem, amikor egy nagyobb portugál borászati vállalkozás két borához jutottam igazán jutányos áron – ajándékként. A Caves Aliança S.A.-t 1927-ben alapította Domingos Silva és Angelo Neves. Ma hat pincészet tartozik a céghez összesen mintegy ötszáz hektárnyi területtel, így több borvidéket le tudnak fedni (Alentejo, Dão, Douro, Bairrada, Beiras). A honlap szerint kiváló területek, hagyomány és szakértelem párosulnak egy világklasszis borász, Pascal Chatonnet munkájával. (Chatonnet amúgy Bordeaux-ból származik, és nagy parafaszakértő hírében áll, ilyen témájú konferenciák rendszeres résztvevője, meg kormányozgatja saját borbirodalmát is.) A két kóstolt bor a Single Estate sorozatból való, amely a cég három (a portugál nyelvű változaton öt) szuperprémium borát követi a rangsorban.
Quinta da Garrida Touriga Nacional Reserva 2003
Egy abból a 27496 palackból, amikbe letöltötték a Dão borvidéken termelt, majd kerek egy évig orosz és francia új tölgyfa hordóban érlelt touriga nacionalt. (Érdekességként: az ukrán és orosz hordópiac igencsak feljövőben van, egyre több pincészet honlapján olvashatjuk, hogy „russian oak barrels”.) Nagyon sűrű, mély, az alvadó vér feketéjét idéző árnyalatokkal. Lassú mozgású, olajosan tapad a pohár falára. Első pillantásra úgy tűnik, letaglóz majd, de legalábbis kiveri a bal felső hármast. De aztán jön a behízelgően gyümölcsös, friss illat, nem a szottyadt, fán-bokron aszalódott gyümölcsöké, hanem az ideális állapotúra érett, rugalmas húsú meggyé, áfonyáé, szilváé és kökényé, meg mindenféle egyéb erdei gyümölcsöké, amikben a fanyarság is épp csak annyira tud érvényesülni, hogy izgalmasabbá tegye a gyümölcsök eredendő édességét. Azt gondolnánk, haraphatóan sűrű lesz. A gyümölcsök mellett a hordós érlelés sem sikkad el: egzotikumot csempészve gazdagítja, árnyalja az illatot, a fog alatt szétroppanó gyümölcsök nyers brutalitását fűszeres, chilis, borsos, fahéjas aromákkal finomítja. Nincs gejl vanília, de nincs istálló, hat ló, nincs vargányatelep, sem más nehéz – bár esetleg izgalmas – illat. Friss, és vibrál minden porcikája.
A kortyból aztán az is kiderül, honnan ez a fickósság: üde, élénk savak, fáradtságnak nyoma sincs, a magas extraktú, testes bor nagyvilági gráciával mutatja be attrakcióit. A test nem massza, finoman rétegzett, megfelelően szálkásított, van eleje, közepe és vége – kész poétikai tanulmány Arisztotelész modorában. A lendülete meg túlmutat a tanultakon: egyéni, folyamatosan változó próteuszi arc. Megfoghatatlan és izgató, amikor éppen megörülnénk a savak szép harmóniájának, ízlelőszerveink figyelmét már a fűszerek szálazása köti le, azaz hogy itt bors, ott csillagánizs, amott licsi, itt meg már a vadszeder zabolátlansága kötik le a figyelmünket, vagy a háttérben feltűnő ásványosság. Da capo al fine. A végén pedig minden a kellemesen ellazító, hosszú lecsengésbe torkollik. Tanninjai még markánsak, de nem bántóak, érezhetően „jó tanninok”.
Ez most itt nekem 7 pontot ért. És éppen ez a bökkenő! Ha ugyanis borkereskedő lennék, mobilom után kapnék lelkesen: azonnal két raklap rendel! Iskolapéldája lehetne ugyanis a helyi hagyomány (helyi fajta) és a modernség ötvözetének – gondolná nagy hirtelen képzelt borkereskedő énem, és már röffentené is be a kétütemű trabantmotorból átépített bullshit-generátorát, hogy mire a raklapok megérkeznek, lehessen nyomatni a marketinget, hogy ilyen meg olyan jó áron ennyire fantasztikusat, sőt jobbat... De fogyasztói énem másként vélekedik. Öröm inni, valami mégis hiányzik belőle. Ami borfogyasztó énemnek olykor fontos, bár alapvetően megmagyarázhatatlan. Amitől elfogadom a nagyrédei olaszt (is), másokat pedig – és itt sorolhatnám a neveket hosszan Alanától Weningerig – egyenesen magasztalok (persze csak titokban, tükör előtt).
Quinta das Baceladas 2004
Másik borvidék, más évjárat, más stílus, más mennyiség. A Bairrada borvidékről származik ez a DOC minősítésű küvé, amiben két bordeux-i fajta (merlot és cabernet sauvignon) ütközik meg egy helyi fajtával (baga – a borvidék legfontosabb kékszőlője, bairrada tintaként is emlegetik). Egy évet alapozott francia barrique-ban, majd pedig 37 901 darab 75 cl-es és 1596 darab magnum palackba került – elbűvöltek ezek a pontos számok, azért is gondoltam, hogy megosztom a közzel. Megjegyzem, arrafelé csak a kiemelkedő minőségű borokat töltik le magnum palackba a gyűjtőkre gondolva, mivel abban lassabban változnak (érnek).
Nagyon sűrű, már-már fekete anyag, amelyben azonban megjelentek barnás, tompa reflexek is. A látvány itt is árulkodó: magas extraktot, komoly testet ígér. Illata azonban alapvetően más szerkezetű, mint az előző boré: szembeszökően aszaltas, főleg szilva, túlérett meggy, kicsit poshadt cseresznye. A gyümölcsök már megfőttek. Az illat komplex is, kellemes is, de hiányzik a játék, a lendület, a kihívás, hogy újra és újra beleszippantsunk a pohárba. Ráadásul a levegőzés sem segít rajta. Ízében mindent a merlot ural, de nem a bársonyos simaságával, inkább az enervált túlsúlyosságával. Ugyanaz a főtt jelleg érvényesül, mint az illatban.
A savérzet visszafogott, a cserek is lekerekedtek – talán túlságosan is –: innen már nem nagyon van tovább. Közepe ugyanakkor meglepően fűszeres, bár közel sem olyan sokrétű, mint a touriga nacional, de van bors, oregánó avagy szurokfű, kakukkfű, kevéske ánizs, de a legmarkánsabb a cassisra hajazó likőrösség. Lecsengésében egy kis szado-mazo izgalom: az alkoholédesség nagyon határozott, kicsit éget is, miközben bársonyosan simogat, végül az ánizslikőr markáns, de egyirányú íze és egy kis kellemetlen ragacsosság marad utána. Van nagy test, sok alkohol, de hiányzik a rugalmas izom, vagy talán csak szedálták. Tompa, nehézkes, hamar eltelít. Ebben a formájában jó 5 pont, bár azt felülről teljesíti, a hatos közelében. Professzionális munka, amely alap kellene legyen bármilyen prémium borászatban.
És még egy érdekesség: amikor először kóstoltam a borokat, más alkalommal, más környezetben, talán kicsit kapkodva is, pont fordítva ítéltem meg őket. Utólag mintegy igazolva éreztem az ex-Petrus Jean-Claude Berrouet állítását: a maratoni gyors kóstolókon a „pöffeszkedő izom nyer az eleganciával szemben...” Itt sajnos ráadásként szteroidos fatökű izombajnokkal találkoztunk.
A poszt A Művelt Alkoholistán jelent meg.
