Reggel madárcsicser meg a bárányfelhők mögül a szűrt, rózsaszínes fény (rózsásujjú hajnal), meg hogy ellensúlyozzuk a hangulat bántó gejlségét, álmos botorkálás zöld csíkos, nyűtt frotírköntösben, két laza szellentés az erkélyen, nem lapos, de nem is recsegő, az már közönséges lenne. Közben egy (két-három) korty frissítő rosé, könnyed, laza, nem mély, de érzékeket felpiszkáló. Ja kérem, ha valaki azt mondja, hogy roséval indítani a reggelt alkoholizmus, talán kérdezze meg erről a franciákat... (Na jó, a bortól gyorsuló franciák általában nem is egy nagy büdös ún. világváros kellős közepén ropogtatják meg reggelente a fekvéstől renyhült belsőjüket.)
Prózaibban és gyakorlatiasabban: itt a tavasz, kezdődik a rosészezon. A pincészetek többsége már szépen lepalackozta, a nagykerek betárazták, a hiperek feltöltötték a polcokat (bár olyik helyen tavalyi áruval - biztos tévedésből, vagy esetleg félretájékoztatták őket, ezért érlelési felárat is számolnak a palackokra). Mindezen eseményekkel együtt eljött az én időm is, nyakalhatom a rosékat; nem reggel, délben és este, de délutántól estébe nyúlóan mindenképpen. És számolatlanul, mert a kínálat több mint bőséges, ugyanis az is szükségét érzi, hogy roséval jelenjen meg, akinek a borkészítési filozófiája minden ízében ellentmond ennek a friss, gyümölcsös, leginkább egy kifinomult spricnihez hasonlítható, bár annál jóval gazdagabb, bonyolultabb bortípusnak. Náluk kétségtelenül jó (egyszerű, ám mégis ravasz, sőt gazdaságos) módszere ez a vörösbor-alapanyag sűrítésének. Csakhogy míg a vörösborhoz tökéletesen beérett (olykor túlérett: lásd Sike Tamás) szőlőt kell szüretelni, hogy ne olyan bort kapjunk, aminek a tanninjai több évnyi érlelés után is húznak, addig a rosénak szánt szőlőt egy-két héttel korábban célszerű szüretelni, hogy minél üdébb, virgoncabb maradjon az anyag a feldolgozás után is.
Tehát az én időmet eljövetelét demonstrálja az alábbi 5 (azaz öt) kellemes rosé, melyek kóstolgatása során egy nagyon fontos kérdéssel is szembesülnöm kellett: azzal ugyanis, hogy a rosét mint olyat valahogy el kellene helyezni a borok szamárlétráján. Tehát a kérdés: elképzelhető-e 100 (10, 20 vagy akárhány) pontos rosé? (A St. Andrea Roséig azt gondoltam, maga a kérdés is képtelenség - az a bor, meg egyáltalán Lőrincz György munkássága, azonban sok más kérdés megfogalmazására is késztetett.) Ha egy Szepsy Tokaji Szamorodni Dániel 9 pontot ér, vajh egy varázslatosan szép rosé, például a Polgár Zoltán 2006-os rosé újbora hányat érdemel? Nem kérdés persze, hogy a két bornak más a célja - és a célközönsége -, ugyanakkor borból lenne mindkettő. És a vörösekkel összevethető? És a fehérekkel? De mielőtt végképp belekavarodnék ebbe a borértékelési okfejtésbe, inkább elkortyolgatom okfejtésem tárgyait, és eldöntöm: nekem melyik ízlik. A pontokra pedig teszek nagy ívben.
Nem vakon kóstolok, csócsálok, értékelek, hanem nagyon is tudom, mivel öblögetek: én vettem, saját kezűleg a hűtőbe pakoltam, türelemre intettem türelmetlenkedő ízlelőbimbóimat és szaglószervemet, valamint száraz torkomat theodora (vagy más) típusú, szigorúan szénsavmentes ásványvízzel kezeltem, majd nekiláttam, hogy módszeresen megigyam az öt palack kellemesre behűtött rosémat. És örültem: előtte is, közben is, és utána igazán, hogy ne mondjam: rózsás kedvem kerekedett. Ez aztán az eredmény!
Egri Korona Borház Kékfrankos Rosé 2006
A klasszikus Korona Borház címke, különösebben nem törekedtek arra, hogy a roséjukat megkülönböztessék a címkedizájnnal. A címkén azonban van egy érdekes, bár nem hangsúlyos felirat: „félszáraz”, így már eleve prekoncepcióval töltöttem a pohárba: ez nem rosé; vagy: ez nem jó rosé.
Szép tégla színű ital, ami a pohárba töltés után málnás, cseresznyés, roppant behízelgő gyümölcsös illattal akarja megcáfolni a negatív előítéletet - még hajlanék is a pálfordulásra, ám már az első korty kiábrándít. Az édesség ugyanis intenzív, a gyümölcsízeket és a kétségtelenül jelen levő savakat teljesen elfedi, azok csak később tudnak kibontakozni. Teljesen hibás koncepció (szerintem maga a „félédes” bor is az, de hogy egy rosé legyen félédes!)
A Korona Borháznál valószínűleg a rosékészítés csak melléktermék, 2005-ben például Cabernet Sauvignonból készítették - azaz nincs következetes roséprogramjuk. Ennek ellenére persze elfogyott az utolsó cseppig, tehát iható, de azért nem adnék érte még egyszer 700 forintot (Tesco).
Tüske Pince Merlot-Kékfrankos Rosé 2006
Halmai Csaba borait - különös tekintettel a Titanillára - szeretem, mert eddig még mindig meg tudtak lepni. És ugyanezt vártam a rosétól is. A modern címke minden szempontból harmonizál a borral: felidézi a pincét, ugyanakkor próbálja kifejezni a rosék könnyedségét.
Illata visszafogott, elsőre talán jellegtelennek mondanám, nem érződik ki belőle markáns karakter. Ha azonban erőltetjük a szaglószervet, előbb-utóbb csak megérkeznek azok a várva várt gyümölcsök: ribizli, áfonya, meggy csipetnyi fahéjjal fűszerezve.
Kortyolva a savainak üdeségével próbál megnyerni, az igyekezetet kevéske maradék szénsav támogatja - sikerrel, bár itt-ott kicsit karcosnak tűnnek azok a savak. Az ízében az eper is feltűnik. Összességében azonban laposka illat párosul laposka savakkal. Illetve van benne illat, csak nagyon kell koncentrálni. De ki akar egy roséra koncentrálni? Meg aztán a 12,7-as alkohol talán egy kicsit magas - ettől be is lehet rúgni!
Kétségtelen erénye, hogy rosészerű és határozottan borszerű (nem gyümölcslé), meg a bortársaságosok is kedvelik (nyilván el szeretnék adni, és sikerrel ügyködnek ezen, mert én is ott vettem kb. 1200 forintért - csak azóta végiggondoltam, mi mást vehetnék ennyi pénzért).
Végül elfogyott az utolsó cseppig. Kell ennél több? Igen.
Günzer Zoltán Rosé Cuvée 2006
A nagy G-vel mindig bajban vagyok. Borait iszogatom, szeretem, de valami miatt nem hagynak bennem mély nyomot az alkotásai. Tisztességesek, finomak, de nem ráznak meg - a csúcsbora meg valahogy elkerült (vagy én őt). Roséja Kékfrankos-Pinot Noir-Cabernet-Merlot összetételű, és persze magas az alkoholja (13%), ez sem laza spricni. Lazac színű, de egy kis halvány barna fáradtság is keveredik ebbe a színbe (másodlagos frissesség).
Illata először egysíkúan gyümölcsös – talán egy kicsit sikerült túlhűtenem, mert később kiteljesedik, egyre gazdagabbá válik, leghangsúlyosabb talán a ribizli. Ráadásként kellemes fűszerességgel birizgálja az orrot, amiben persze a szénsav is segít. Közepesen hosszú ízében is érződik némi tompaság, de a maradék szénsav finoman ráerősít, megpróbálja egyensúlyba rángatni az alkoholos édességet és a savakat. De csak megpróbálja, ahogy az utóízében jelentkező kellemesen kesernyés íz is.
A meglepetés persze másnap ér (milyen ritka pillanat!). A visszazárt üveget kinyitva a frissen szétroppantott eperszemek illatát árasztja elképesztő intenzitással. (Megjegyzem, Günzer Zoltán tisztelte meg a legjobb minőségű dugóval a roséját: 45 milliméteres parafával zárta palackba, Dúzsi és Feind a Nomacorc szintetikus dugóit használja.)
Kellemes emlék, talán még egy próbát megérdemel, bár az 1400 forint körüli ára megfontolásra késztet.
Dúzsi Tamás Szegzárdi Kékfrankos Rosé 2006
A szekszárdi Rosékirály újborát már kóstoltam, és el is ájultam tőle. Ilyen előzmények után vártam a klasszikus Dúzsi Kékfrankos Rosét, azt az italt, amiért annak idején megszerettem a rosét. Most sem kellett csalódnom.
A halvány hagymahéj színű bor illata kedves és összetett, az eper és a málna dominál. Savai élénkek, könnyeddé, valóban elegánssá teszik a bort; ugyanakkor a szénsav kicsit sok benne (az öt bor közül ebben van a legtöbb). Ha kicsit felmelegszik, utózöngeként egy kis kesernyésség is megjelenik benne. Az egyik legrosébb rosé, de talán nem a legjobban sikerült évjárat. A bor azonban harmonikus – ennek a harmóniának a megteremtésében nagy Dúzsi: nem biztos, hogy a legillatosabb, nem biztos, hogy a legösszetettebb, a legüdébb, de minden a helyén van, és minden alkotóelem igazodik minden alkotóelemhez. Alkoholban középutas: 12%-os. Hiányérzetem persze maradt: az újbor alapján többet vártam.
És még egy: a Günzer Roséval együtt túlárazottnak gondolom (a Bortársaság szintén 1400 körül kínálja, bár aki most be akarja szerezni, akciósan 1250-ért is elvihet belőle néhány kartonnal).
Feind Cabernet Rosé '06
A balatonfőkajári Feind Lajos (eredeti szakmáját tekintve növényvédelmi szakmérnök) és borász fia, Péter szép csendben dolgoznak – és egyre jobb borokkal jelentkeznek. Roséjukra két vagy három éve figyeltem fel, a 2006-os azonban kihagyhatatlan volt, legfőképpen egyedi dizájnja miatt: fiatalos, lendületes, ugyanakkor „Feind-ségét” is megőrizte egy címer segítségével, amiben persze minden közhely benne van, úgymint szőlőlevél, szőlőfürt, balatonfelvidéki présház és hullámzó Balaton (ez utóbbi szókapcsolat az utóbbi időben kapott némi pikáns jelentésárnyalatot Parti Nagy nyomán).
A fő- és a hátcímke is átlátszó fólia, amin csak addig olvasható a felirat, amíg a bor a palackban van. A színvilág (rózsaszín-fehér) szintén illeszkedik a fitalos, lendületes borhoz. Ráadásként hófehér szintetikus dugó és átlátszó kapszula. Egy biztos: figyelemfelkeltő az összkép. Meg az is segíti az eladást, hogy a főcímke alatt egy plecsni hirdeti: a bor a VIII. Országos Rosé Borversenyen aranyérmet szerzett (és még tizennyolc másik rosé a kb 250-es mezőnyből).
A bor valójában küvé: Cabernet Sauvignon és Cabernet Franc házasítása. Mindig is érdekelt, hogyan lehet Cabernet fajtákból jó rosét készíteni; valószínűleg nehezen: én például eddig csak egy olyannal találkoztam, amivel maradéktalanul elégedett voltam, a Konyáriék egyik első roséjával, ami tiszta Cabernet Sauvignonból készült.
Feindék roséjának illata remek, a címkén is emlegetett eper és málna menetrendszerű pontossággal érkezik, és kellemes élményt ígér. Az íze összetett, a gyümölcsök mellett azonban van benne valami zavaró édesség, ragadósság, de nem az alkoholtól, mert abban dicséretesen visszafogott (11%). Ezt az édességérzetet ellensúlyozza a lecsengésében jelentkezű finom kesernyésség. Savai élénkek, de szögletesek.
Talán mondanom sem kellene: szépen elfogyott ez is.
És akkor már csak egy kérdést maradt. Öt palack elfogyasztása után okosabbak lettünk? Mindenképpen, mert ismét bebizonyosodott: a borkóstolás olyan, mint mikor Maigret nyomoz. Sokat kell inni, és mindig a tettes teljes személyiségét kell feltérképezni, olykor a részletek, olykor a pillanatnyi benyomások, megérzések segítségével.
